Három évtizede űzi a „bizarr és megrendítő, de felemelő” szakmát

– Mindig keramikus akart lenni?

– Nem állíthatom, hogy közel álltam ehhez a mesterséghez – mondja Faludi Endre. – A szüleim ismert szekszárdi pedagógusok voltak – apám iskolaigazgató –, de nem erőltették, hogy én is az legyek. Ettől függetlenül felvételiztem a tanítóképzőbe, ahova persze nem jutottam be. Szinte semmit nem készültem a vizsgára. A bulizás jobban érdekelt, az az igazság. Elmentem egy évre képesítés nélkül tanítani, de hamar kiderült, hogy ez nem az én utam.

– Aztán?

– Egy barátság hozott egy másik barátságot. Gugh Zoli egyszer elvitt a munkahelyére, Teszler Ella műhelyébe, aki azt mondta: próbáljam ki a fazekaskodást, ha úgy érzem, hogy tetszene nekem. Nála megtanultam a szakma minden csínját-bínját. Még az alapanyag-előállítást is saját kezűleg csináltuk.

Zillel hozattuk az agyagot, vízzel összekevertük, átgyúrtuk, beleöntöttük egy kis medencébe, száradás után felszeleteltük, lehordtuk a pincébe, és egész éven át azt használtuk. Csatlakozott hozzánk Sörös Pali is, akivel később kettesben folytattuk a munkát egy közös műhelyben. Mikor megházasodott, és 1990-ben kiköltözött Sióagárdra, egyedül dolgoztam tovább.

– S hogyan jutott el az urnákig?

– Mindent kipróbáltam, amit ebben a szakmában lehet, a fekete és a sárközi kerámiát, a kis bokályoktól az áttört tálakon át a csalikancsókig. Bedolgoztam a Sárközi Népi Iparművészeti Szövetkezetnek, meg a Baranya Megyei Háziipari Szövetkezetnek, és vásároztam is. De ezek a lehetőségek a rendszerváltás táján lassan leültek.

Volt egy ismerős a temetkezésnél, aki azt mondta: próbáljuk meg az urnagyártást! Még Sörös Palival együtt vágtam bele, aztán rám maradt, máig ezt csinálom. Lezsűriztetett kézműves termékekről van szó. Egyes időszakokban egészen jó jövedelemforrásnak bizonyult. Egy-két évig Németországba is szállítottam. Most húsz hazai partnerrel állok kapcsolatban.

– A járvány miatt több a megrendelés?

– Amikor beindult a pandémia, azok a partnerek, akiknek addig havi 15-20-at szállítottam, felhívtak, hogy hatvanat kérnek, azonnal. Nem értettem, mert akkor még nem volt annyi halott, aztán rájöttem, hogy bespájzolnak, raktárkészletet akarnak. Mostanra visszaállt a termelés az eredetit nagyjából tíz százalékkal meghaladó szintre.

Sokan elég bizarrnak tartják ezt a munkát, de megvan a maga megható szépsége is. Barátaim hamvai is az általam készített urnákba kerültek – a Teszler Elláé és a Gugh Zolié is –, ami megrendítő, ugyanakkor felemelő érzés.

– A saját urnáját elkészítette már?

– Nekem nem lesz. Én szétszórattatom a hamvaimat.

Szabadidejében teniszezik, szereti a társaságot

Faludi Endre 1957-ben született Szekszárdon. Érettségit a Garay-gimnáziumban tett 1975-ben. Aztán kitanulta a fazekas mesterséget Teszler Ella népi iparművész műhelyében. Sokféle edényt készített: tányért, gyertyatartót, vázát, kancsót, halászleves készletet, hamutartót, bokályt. Egy áttört fekete táljával, katona korában, második díjat nyert a néphadsereg által meghirdetett országos pályázaton.

Harminc évvel ezelőtt ráállt az urnák gyártására. Azóta másfajta megrendelést nem vállal, nincs ideje használati és dísztárgyak előállítására. Arra viszont ügyel, hogy az urnák míves kézműves munkák legyenek. Több megyébe szállít, húsz temetkezési céggel áll kapcsolatban. Szabadidejében teniszezik – városi bajnokságokon korábban jó helyezéseket ért el, és szereti a közösségi összejöveteleket, a jó barátok társaságát.

Borítókép: Faludi Endre nagy műgonddal készíti az urnákat