Magda néni éhezik az emberi szóra

Megragadott a stílusa. Meglátogattam. Sokat gondolkodtam, hogyan tudnám visszaadni a beszélgetés hangulatát. Rájöttem, nem tudom. Azt kérem mindenkitől, hogy ne panaszként csengjenek a kijelentések, hiszen olyan sokat kuncogtunk rajtuk.

– 1929-ben születtem Újdombóváron. Egy fiú testvérem volt, ő adta nekem azt a buta nevet, amit nem is akarok elárulni. Hívjon Magdának! Nem, nem kell ezt becézni, nem szeretem. Elég a Magda!

Jujj, de úgy szégyellem magam, nem is tudtam, hogy jön, meg sem tudom kínálni semmivel! Ne is nézzen körül! Tudja, szeretek mindent összegyűjteni, biztos jó lesz még valamire. A leveses dobozok? Azokba fogok ültetni magokat, és palántát nevelek. Majd a teraszon felnőnek, igaz, az is tele van…

Polgári iskolába jártam, tudja, ott tanítottak varrni, meg olyan háziasszonyos dolgokat. Tizen­nyolc éves koromig jártam oda, aztán férjhez mentem huszonkét évesen. Kilenc év múlva lettem terhes, de hat hónaposan elvetéltem. A második gyerekem szülés közben halt meg, a harmadik pedig nem akart megmozdulni időben. Akkor vette észre az orvos, hogy már nem él. Majdnem én is rámentem. Így nincs gyerekem, pedig annyira szeretem őket. Bizony, nehéz egyedül.

Telefonos kisasszonyként dolgoztam, a férjem pedig jogász volt. Azon gondolkodtam, hogy biztos szeretett engem, ha elviselt egy ilyen bolond nőt! Hány éves is maga? Az nem lehet, harmincnál nem lehet több! Hogy én hetven? HAHAHA! Az sem valami szép kor. A férjem tizennyolc éve meghalt. Hét évvel volt idősebb nálam. Hogy én? Én elfelejtettem meghalni. Kétféle gyógyszert szedek, egyet a szívemre, egyet pedig agylágyulásra…

Tudja, sokszor panaszkodok magamban, aztán rákiabálok magamra: Magda! Hagyd abba! Hát így élek.

Én néha belenézek a tükörbe, és nem tudom, ki ez a ronda öregasszony. Teljesen elfogy­tam. Sokszor érzem, hogy kezd fogyni körülöttem a levegő is. Maga nagyon kedves nő, elfogadnám rokonomnak. Van egy, de az érdes, érti, olyan reszelős a hangja is. Nem is tudom, mikor nevettem ennyit.

Éjszaka rosszat fogok álmodni, mert nem tudtam megkínálni semmivel, nincs itthon egy bonbon sem. Mit is mondott, mennyi idős? Azt nem hiszem el! Azt mondja a szemüveg? Hát már elég gyenge… Majd jöjjön el nappal, megnézem. Mikor hívhatom? De biztos?

És ne írjon ám rosszat rólam, csak a jókat! Biztos, hogy nem csak magának írja? Kit érdekelne egy ilyen bolond öregasszony…

Borítóképünk illusztráció.