Egy gulágos álma megvalósult, vannak akik továbbálmodják

A nagydorogi az ország egyetlen Gulág-harangja. Értéktárba kívánkozó nevezetesség. Ez a felirat került rá: „A Kárpát-medencéből elhurcolt, a Gulágon odaveszett magyar foglyok emlékére! Készült a kilenc évig raboskodó néhai Zsúnyi Illés kezdeményezésére és alapító adományából, a nagydorogi Agroraktár Kft. támogatásával és közadakozásból, dr. Udvardy György pécsi püspök, Sebestyén-Molnár Árpád plébános és Vódli József világi elnök idejében, 2012-ben.”

Most azt szeretnék elérni a helyiek, hogy a rádió évente kétszer – február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján, és november 25-én, az elhurcoltak hazatérésének napján – a Gulág-harang hangjával emlékezzen a múltra.

A Gulágot megjártak közül már kevesen élnek. A harangkészítést kezdeményező Zsúnyi Illés sincs köztünk. Az elképzelése megvalósult, de ő már nem lehetett jelen, amikor, 2012-ben, dr. Márfi Gyula veszprémi érsek felszentelte a harangot. Egyik sorstársával, a gödrei (Baranya megye) Hartmann Józsefnével viszont ápolják a kapcsolatot a Nagydorogi Értéktár Bizottság tagjai.

Az asszony Borsod megyében nőtt fel, 15 éves kislány volt 1945-ben, amikor a miskolci gyűjtő fogházba vitték, és nevelőapjáról faggatták, aki csendőrőrs-parancsnokként dolgozott korábban. Nem tudott mit mondani, de ez nem zavarta a vallatóit. Mikor össz­ejött a transzport, indították a szerelvényt a Szovjetunióba. Először, 17 éves koráig a kiskorúak táborába került, aztán a kijevi börtönbe, ahol azt kérdezték tőle, hogy miért jött a Szovjetunióba, kiknek kémkedik. Alig értett valamit oroszul, az sem volt világos, hogy mivel vádolják, védekezni, beszélni sem tudott, ami nem jelentett problémát a kirakatperek rendezőinek; tíz évre ítélték. Köztörvényesekkel együtt raboskodott, gyakorlatilag állandó életveszélyben. Egy ideig Szibériában végzett kényszermunkát – fakitermelést, jégvágást –, aztán jött egy rendelkezés, minek következtében a politikai foglyokat kiemelték a többiek közül, és Kazahsztánba vitték őket építkezésekre. Sztálin halála után változott a helyzet, 1953 végén jöhettek haza. A lembergi gyűjtőbe ezerötszáz férfit és harminc nőt szállítottak a különböző munkatáborokból. Onnan indultak Magyarországra. A hadifogoly-igazolványt Nyíregyházán kapták meg. Még ekkor is csupán 23 éves volt.

– Itthon beszélni erről nem lehetett – emlékszik vissza a kilencvenéves asszony. – A rendszerváltás után kezdődhetett csak meg az átélt borzalmak felidézése. Cikkek, könyvek, rádió- és tévéműsorok, filmek készültek. Sokat köszönhetünk Rózsás János, Pintér Károly, Pintér Károlyné, Sára Sándor szervező és ismeretterjesztő munkájának. Veszprémi Imre 1993-ban megalkotta az Elhurcoltak emlékművét, ami a budapesti Honvéd térre került. Ez volt a világ első ilyen szobra. Aztán Zsúnyi Illésnek támadt az a gondolata, hogy harangszóval is emlékezzünk. Elkészült a nagydorogi harang. Egy gulágos álma megvalósult, bár ő ezt már nem élhette meg. S most azt szeretnénk elérni, a Gulág Alapítvány és a Nagydorogi Értéktár Bizottság közreműködésével, hogy a rádióban is megszólalhasson, évente két emléknapon a Gulág-harang. Az átélt eseményekre visszagondolni szörnyű. Elszigeteltség és szenvedés jellemezte a mindennapokat. Volt olyan, hogy évekig nem hallottam egyetlen magyar szót sem. Ennél keservesebb kínjaik csak a Recskre deportáltaknak lehettek, akiket a saját nemzetükbe tartozók mocskoltak, vertek, kínoztak.