A víz, ami a halbölcsőt ringatja, a felduzzasztott Sióból érkezik

– A szúnyogoknak, úgy látszik, sikerült „leívniuk” – állapítottuk meg, amikor a csípős rovarok rohamától kísérve bekászálódtunk a csónakba a Sió partján, bő kilométerre a Duna és a Sió találkozásánál levő Árvízkaputól. A fő célunk az volt, hogy megnézzük: vajon a halak is a szúnyogokéhoz fogható eredményeket tudnak-e felmutatni a szaporodás terén.

Kalauzunk Balog Attila, a Tolna Megyei Horgászegyesületek Szövetsége halgazdálkodási szakértője volt, aki nemcsak a halbiológiában jártas, de a Sió vadregényes gemenci árterületén is jól kiismeri magát.

Kevesen sejthetik ugyanis, hogy a Sió mentén, a fő medertől akár már néhány tíz méterre is milyen csodálatos vízi világ rejtőzik a Gemenc szívében. Sőt, fel is tárul – már ha van olyan szerencsés az ember, hogy eljuthat egy ilyen helyre.

Öt-tíz hektáros nyílt vízfelületek, az elárasztott erdő közepén áramló csatornák, a nádasban vezető keskeny vízi ösvények; ember által nem járt, háborítatlan táj, ahol a csendet legfeljebb madárdal, békaszó, vagy a szél zúgása töri meg. Ahol találkozni lehet rétisassal, barna réti héjával, vörös gémmel, kis kócsaggal, de vaddisznó, vagy szarvas is bármikor felbukkanhat.

Ezt a tájat csónakkal bejárni persze csak akkor lehet, ha a Sió vízállása elég magas, és a mederből kilépő víz elárasztja az árteret. Ilyen állapotok kialakulására azonban természetes alapon ritkán van alkalom, az egyre szélsőségesebbé, csapadékszegényebbé váló időjárás miatt. Pedig a halak szaporodására és a kikelő ivadékok fejlődésére pont a tavaszi árvizek nyomán átmenetileg elöntött sekély, könnyen felmelegedő, tápanyagban, planktonban gazdag, füves-növényes területek biztosítják az ideális környezetet.

Ám ha „magától” nem megy, a halállomány érdekében célszerű megpróbálni mesterségesen megteremteni a (hal)paradicsomi körülményeket. A Sió esetében az Árvízkapu módot is ad erre: a zsilip lezárásával felduzzasztható a csatorna vize.

A megyei horgász szövetség és a vízügyi igazgatóság Tolna megyei szakaszmérnökségének kiváló együttműködése révén az utóbbi években ezt ki is használják – magyarázta Balog Attila. A vízügyi igazgatóság tavasszal 3-4 hétre tudja biztosítani a szokásosnál körülbelül egy-másfél méterrel magasabb vízállást. A szakember elmondta, hogy választaniuk kell: a ragadozó halak (csuka, süllő) számára februártól áprilisig lenne kedvező az elöntés, a békés halak nagy része és a harcsa viszont májustól ívik. A kialakult gyakorlat szerint utóbbi időszakhoz igazítják a duzzasztást. Ami a kis ragadozóknak is kedvező, hiszen számukra a májusban kikelt egyéb ivadékok jó táplálékforrást jelentenek.

Balog Attila elmondása szerint a frissen elöntött füves-sásos területeket nagyon gyorsan megtalálják a kopoltyúsok. Annyi hal igyekszik ilyenkor a sekélyebb vizekbe, hogy elakad bennük az evező, szinte forr a víz az ívó pikkelyesektől.

Az idei változékony, hűvös időjárás miatt a halak „össze-vissza” ívtak – fogalmazott Attila. Csónakos kirándulásunk idején mi is már csak a halnász nyomait láttuk. Azok viszont nagyon meggyőzőek voltak: az elöntött füves területeken milliószám úszkáltak a különböző korú és fajú, 1-2 centis ivadékok.

Szóval szeszélyes tavasz ide, hűvös május oda, a szúnyogokon kívül a halaknak is megint sikerült.