Afganisztánba vitte a szolgálat a hőgyészi Frey Fatimát

Joe Biden amerikai elnök a Fehér Ház hivatalos honlapján, közleményében idézte fel még 2021 augusztusában, hogy az amerikaiak húsz évvel ezelőtt vonultak be Afganisztánba, hogy legyőzzék az országukat 2001. szeptember 11-én támadó erőket. Ez a küldetés több mint egy évtizeddel ezelőtt Oszama bin Laden halálát és az al-Kaida leépülését eredményezte. Nemcsak az amerikai elnök és stábja figyeli azóta is az afgán helyzetet, hanem velük együtt az egész világ.
 
Laptársunk, a Magyar Nemzet, ez év januári beszámolójában az amerikai Belbiztonsági Minisztérium adataira hivatkozik: múlt év végéig összesen hetvenötezer Afganisztánból kimenekített afgán állampolgár érkezett az Egyesült Államokba, közülük már ötvenkétezret telepítettek le országszerte, 22,5 ezren pedig további öt támaszponton várnak az elhelyezésükre. Lakhatásukon kívül biztosított például az egészségügyi ellátásuk, az oktatásuk, de munkavállalási engedélyt is kérhetnek. 

Frey Fatima afganisztáni emlékei sem fakulnak. Még 2011-ben Debrecenből indult szolnoki és hódmezővásárhelyi alakulattal Pol-e Homriba, Baglán tartomány székhelyére, a Magyar Honvédség Tartományi Újjáépítési Csoport központjába – amely a tálib hatalomátvétel után mostanra már egy egészen más képét mutat. Bár egy évtized is eltelt már azóta, elmondta, hogy a magyar katonai rendszer eleve jó irányból még jobb irányba változott.

– Nagyon elkeserít, ami Afganisztánban történt, olyan sok időn át voltunk jelen, és mostanra mintha ott sem lettünk volna – mondta lapunknak. 

A missziós szolgálatot mindig hosszú felkészülés előzi meg, amely során nemcsak fizikális, hanem kulturális kiképzésben is részesülnek. Konkrét feladatairól nem beszélhetett, de elmondta, hogy a táboruk egy völgyben volt, amelyet bárhonnan be lehetett robbantani. A tálibok általában fehér színű Toyota Corollával közlekedtek, ezekbe házi készítésű robbanószereket helyeztek el. 2012 februárjában helyi ellenállók támadták meg a táborukat, ahol kétszázharmincan voltak, magyarok, montenergróiak, köztük tizenkét nő. A tábor fegyveres erői a gépjárművekkel körbevédték a helyszínt, a faluból lőttek rájuk, köveket dobáltak.

– Fegyverem, repeszálló mellényem, sisakom, pisztolyom volt. Egy darabig egy kis helyiségben ültem, majd azt elhagyva kint próbáltam segíteni, amikor a támadás történt. A tolmácsok próbálták velük megértetni, azért vagyunk ott, hogy segítsünk. Végül senkinek nem történt komolyabb baja. Halálfélelmem nem volt, de tudtam, végig ébernek kell lennem. Afganisztánban csak néha tudatosult bennem, hogy életveszélyben vagyok, például, amikor egyszer meghallottam, hogy azt kérdezik, működnek-e a táborban a hűtők. A táboron kívül is voltak feladataink, és ha azokat valaki nem élte túl, a holttestét visszahozták – tette hozzá.
 
Frey Fatima elmondta, hogy a táborban tíz négyzetméteres, jól felszerelt, kétszemélyes konténerekben laktak, amelyekben légkondicionáló is volt. Hajnali fél hatkor keltek, reggeliztek. Indonéz származású szakácsok főztek rájuk, az ételek felismerhetetlenek voltak számára. Így leginkább gyümölcsöt eszegetett, és ha a helyi kisbolt néha kinyitott, katonatársaival felvásárolta az ottani csokoládé- és chipskészletet. 

A műszakja reggel fél hétkor kezdődött, de esti munkái is voltak, ilyenkor másnap reggelig dolgozott. Egy hetet alkalma volt Mazar-e Sharif-ben töltenie amerikai és német katonákkal. Nőként nem volt könnyű helyzetben, sokszorosan többet kellett teljesítenie a munkája során. Szerencsére naponta telefonálhatott haza a családjának, de tudta, nekik sokkal nehezebb otthon. Szabadidejében filmeket nézett, a konditeremben edzett, de szabadtéri sportokat nem engedtek a számukra, mert nem akarták, hogy mozgó célpontok legyenek. Volt a táborban pszichológusuk is, aki, ha úgy ítélte meg, akkor hazaengedte a katonát. 

– A mai napig úgy érzem, mintha nem jöttem volna haza Afganisztánból, hazautazásunk után három-négy alkalommal részt kellett vennünk pszichológiai vizsgálaton, úgynevezett visszailleszkedési tréningen. Sokáig itthon nem láttam magam olyan hasznosnak. Nagyon szerettem Afganisztánt, vissza akartam menni – tette hozzá Frey Fatima, aki a Magyar Honvédségtől öt kitüntetést kapott, békefenntartásért és a haza szolgálatáért.

Még ma is tartja a kapcsolatot ottani ismerőseivel Frey Fatima elmondta, hogy Pol-e Homriban az afgánok leginkább takarítóként dolgoztak. A Fatima név előnyt jelentett a számára, azt hitték, hogy Mohamed próféta leányának inkarnációja. Beszélgetett velük, de az afgán rendszerrel kapcsolatban sosem mondtak semmit, mindig elzárkóztak. Minden gesztusra, mozdulatra ügyelni kellett. Például bal kézzel nem integettek, senkit és semmit nem érinthettek meg. A férfi katonák kerülték a szemkontaktust a helyi nőkkel. Imaidőben imádkoztak, és rossz néven vették, ha ilyenkor valaki odaszólt nekik.

Az afgánok rossz körülmények között élnek. Mielőtt Fatima hazajött, az összes cipőjét, ruháját, amelyeket nem hordott, odaadott egy afgán férfinak, akinek a felesége akkoriban hozta világra a gyermekét. Azóta is sok afgánnal tartja a kapcsolatot az interneten, néha megkérdezi tőlük, hogy vannak – ők azok, akik kint dolgoztak a táborukban. Frey Fatima hozzátette: ami szembetűnő volt a hazajövetelkor, hogy itthon mindenünk megvan, mégsem értékeljük kellőképpen.