A nemzet egységesen állt ki az elnyomóival szemben '56-ban

Potápi Árpád János államtitkár ünnepi beszédében úgy fogalmazott: reménység gyúlt a szívekben, hogy Magyarország újra független, semleges és a nemzet érdekeit követő, valóban magyar ország lehet, amely visszanyeri nemcsak nemzeti jelképeit, hanem önbecsülését is. „Mi is azért jövünk össze évről évre, hogy 1956 reménysége buzdítást adjon a mindennapi küzdelmeinkhez” – fűzte hozzá.

Beszédében az államtitkár emellett a következőket mondta: Az, hogy ma történelem tanárként, országgyűlési képviselőként és államtitkárként ünnepi beszédet mondhatok és gondolatokat fogalmazhatok meg, köszönhető nagyszüleimnek és dédszüleimnek, akik gyermekkoromban nap mint nap meséltek a huszadik század történéseiről: Doberdóról és Isonzóról, Magyarország első világháború utáni megszállásáról és széthullásáról, a második világháború borzalmairól, a menekülésekről, a kommunizmus embertelenségeiről és ’56 forradalmáról. Sosem gyűlölködtek senki ellen, egyszerűen és igazan mondták el a huszadik század valóságát úgy, ahogy azt annak idején a történelemkönyvekben nem írták meg.

A budapesti forradalmi eseményeket 66 évvel ezelőtt, a mai napon az egyetemisták indították el, mert ’56 forradalma a fiatalok forradalma volt. Október 22-én kezdődött el a Műegyetemen, amely elől ti is elindultatok a korabeli Csepel teherautókkal és fáklyákkal. A műegyetemi diákság ugyanis 22-én döntötte el, hogy október 23-án közösen vonulnak át ide, a Bem szoborhoz és fejezik ki együttérzésüket, szolidaritásukat a Lengyelországban már nyár óta zajló szabadságmozgalommal, a lengyel tüntetőkkel. Ahogy a történelemben sokszor, 1848-ban és 1956-ban is a lengyel és a magyar nép sorsa sok párhuzamot mutatott, amelyből mindkét nép fiai erőt, bizakodást és reményt meríthettek. Azért vonult ide ’56 október 23-án koraeste a diákokból, munkásokból, egyetemistákból, idősekből és fiatalokból álló több tízezres tömeg, mert Bem József tábornok, Bem apó, alakja akkor már évszázados múlttal kötötte össze a magyar és a lengyel népet. 

A felszabadult és lelkes tömeg itt, a Bem szobornál hallgatta meg Bessenyei Ferenc színművész előadásában Vörösmarty Szózatát, és határozta el, hogy átvonul a Parlamenthez. Azóta is ez a tér mind a ’48-as forradalom és szabadságharc, mind 1956-nak is szimbolikus helyszínévé vált. Már akkor, az ’56-os forradalmárok és szabadságharcosok előtt is ’48 alakjai rajzolódtak ki. Ezért követelték a Kossuth-címer visszaállítását és március 15-e ünnepnappá nyilvánítását. Ezért követelték a Sztalin-szobor helyére egy ’48-as emlékmű felállítását. 

Természetesen a forradalmi események ezután országszerte lezajlottak. Előbb az egyetemi központokban, majd a kisvárosokban és a teljes vidéki Magyarországon. Szülővárosomban, Bonyhádon például október 26-án zajlott békés tüntetés. Szüleim gyermekként követték a történéseket, de a nagyszüleim már tevékeny résztvevői voltak a forradalomnak; nemzetőrként, illetve a nemzeti tanács tagjaként. Apai nagyapámat éppen a nemzeti tanácsi tagsága miatt ítélték börtönbüntetésre a megtorlás idején. Nagyszüleitek és dédszüleitek számára ezek a napok a világosságot és a felszabadulást jelentették a több mint egy évtizedes lélekölő kommunista elnyomatás után. Reménység gyúlt a szívekben, hogy Magyarország újra független, semleges és a nemzet érdekeit követő, valóban magyar ország lehet, amely visszanyeri nemcsak nemzeti jelképeit, hanem önbecsülését is. Mi is azért jövünk össze évről-évre, hogy ’56 reménysége buzdítást adjon a mindennapi küzdelmeinkhez. 

De ’56 nemcsak a magyarok ügye volt. Egész Európában, főleg Közép-Európában mindenki feszült figyelemmel követte, hogy mi történik nálunk. Természetesen voltak – a kommunisták – akik a hatalmukat féltették, de mások saját szabadságukat remélték a magyarok győzelmétől, mondván:  ha Budapesten sikerülhet, akkor sikerül Prágában, Varsóban vagy majd Bukarestben is. Még inkább így volt ez a Kárpát-medence magyarsága esetében. Mindenütt, szinte éjjel-nappal hallgatták a magyar rádiót, fogadták a magyarországi rokonok és az ismerősök forradalmi híreit. 
A magyarság egésze a forradalom és szabadságharc győzelmében bízott, mert abban látta önmaga felszabadulását is. 1956 az egész magyar nemzet forradalma volt.

Azokban a napokban megtörtént a csoda: nemzetünk döbbenetes gyorsasággal forrt össze történelmi egységbe. A kommunista rendszer, amely kölcsönös feljelentésre és besúgásra épült, hirtelen szembe találta magát a nemzeti egységgel. Történt mindez nemcsak egy városban – itt Budapesten –, hanem az egész országban. A kommunista dogmák ellenében az egymásba vetett hit és bizalom lett úrrá a lelkeken. Nem a fegyverek, hanem ez az ősi bizalom a nemzet tagjai közt okozta az első repedést a kommunista rendszeren. Nem a halál, hanem az élet tört magának utat ’56 októberében, amelyet a vérgőzös birodalmi érdekérvényesítés, a tankok és a terror sem tudott elfojtani. Márai Sándor helyesen írta ’56 végén, hogy a Népek Krisztusa volt akkor Magyarország, és éppen ezért a feltámadásnak is el kellett jönnie. Ez a feltámadás volt majd később 1989—90 demokratikus rendszerváltása. 

66 esztendővel ezelőtt egyik napról a másikra helyreállt mindaz, amely az évszázados hagyományokra épült. A nemzet egységesen állt ki az elnyomóival szemben. Jusson eszünkbe ez ma is, amikor szintén külföldi nyomásra akarnak magyart a magyar ellen fordítani. Persze mindig voltak és vannak, akik kiszolgálják az idegen érdekeket.  Őket akkor is és ma is külföldről támogatták és támogatják, mert a magyarság magától soha nem választotta és nem tűrte meg az ilyen embereket. Ahogy akkor is voltak Kádár Jánosok, akik a szovjeteket hívták segítségül a magyar nép érdekeivel és akaratával szemben, úgy ma is vannak olyanok, akik inkább szolgálják a birodalmi érdekeket, mintsem elfogadják, vagy akár csak meghallják a magyarok egybehangzó véleményét. Egy apró nemzetáruló kisebbség a józan többséggel szemben, sajnos minden korban velünk élt. Mi azonban mindig legyünk a magyar nép egységének pártján, legyünk a hit és a bizalom emberei.

Az egységet ma nemzeti összetartozásnak nevezzük. Az elmúlt években közjogilag egyesítettük a világ magyarságát. Ezért is különösen örülünk, hogy itt vagytok velünk a ma a határon túlról. Több mint 300.00 külhoni magyar gyermek számára tettük hozzáférhetővé a minőségi anyanyelvi oktatást. Több mint 5000 külhoni szervezet és intézmény működését támogatjuk évről évre. A bölcsödétől a felsőoktatásig ösztönözzük és támogatjuk a gyermekeket és fiatalokat a magyar oktatási intézmény választásában. Gazdasági eszközökkel is támogatjuk a magyarság szülőföldön való megmaradását. Ma már egységes Kárpát-medencéről beszélhetünk oktatási, kulturális és gazdasági értelemeben, valamint a sport és a média szempontjából is.

Ennek az egységnek évről-évre ékes bizonyítéka a Gloria Victis is, ahol a magyarországi és a külhoni magyar diákok találkozhatnak, hogy összemérjék a tudásukat, vagy egyetemistaként maradandó kapcsolatokat alapozzanak meg. Köszönetet mondok a Rákóczi Szövetségnek azért, mert teret és időt biztosít erre. Köszönet azért is, mert az előbb említett oktatási területen is hathatós munkát látnak el a beiskoláztatási programmal. A Rákóczi Szövetség mindig megbízható partnerünk, ha a nemzet ügyében kell cselekedni.

Tisztelt Ünneplő Magyarországi, Erdélyi, Vajdasági, Horvátországi, Muravidéki, Felvidéki és Kárpátaljai Honfitársaim! A forradalom varázsa másrészről abban nyilvánult meg, hogy az akkori emberek fölismerték: történelmi időben élnek. A Rákóczi Szövetséget létrehozó Halzl József elnök úr ’56-os naplójából is egyértelmű, hogy az események súlya az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt. Tamási Áron a maga örökérvényű igazságát is ekkor fogalmazza meg: Nincs módunkban kitérni a hűség elől. 
’56 forradalmi napjaiban hűségesnek kellett lenni nemcsak a jelenvalókhoz, hanem a már elhunyt és minden elkövetkezendő nemzedékhez is. Csak aki hűséges maradt ehhez a tekintélyes örökséghez, az győzhetett. A forradalmat ugyan vérbe fojtották novemberben, de a forradalmárok hűségükkel örök győzelmet arattak afölött a rendszer fölött, mely végül a történelem szemétdombjára került. Ők azt a hűséget követték, amelyet Vörösmarty így fogalmazott meg: Hazádnak rendületlenül / Légy híve oh magyar.

A hazához való hűség és nemzetünk érdeke ma egyetlen dolgot követel: békét. Békére van szüksége a kárpátaljai magyarságnak, békére van szüksége a háborús inflációval sújtott Európának. A szankcióktól várt béke ugyanolyan beteljesületlen marad, mint a Nyugattól várt támogatás ’56 idején. Nem nézhetjük szó nélkül, hogy újra a magyarokkal fizettessék meg az elhibázott szankciós politika árát. Akik hűségesek akarnak maradni nemzeti hőseink példájához, azoknak állást kell foglalniuk a magyar nemzet érdeke mellett, a béke oldalán.