A példa nemcsak erőt ad, hanem kötelességet is hordoz

„Minden közösségnek, így minden nemzetnek megvannak a sajátos jelképei. Színek, hangok, ábrák, szavak, képek – minden hordozhat olyan tartalmat, amelynek szimbolikája, közösségteremtő ereje csak ott és csak azok között érvényes, ahol az keletkezett. A magyar történelem ilyen sajátos jelképe az a nemzeti színű zászló, melynek közepén hatalmas lyuk tátong.

De hát hogyan is született ez az emblematikus lobogó, amely 1956 őszén rövid két hétig tízezrek kezében ünnepelte a kivívott szabadságot, s amelytől aztán évtizedekig rettegett a trónját visszaszerző kommunista hatalom?

A kronológiát jól ismerjük: a hónapok óta érlelődő forradalmi helyzetben a műegyetemisták nagygyűlését másnap követő békés tüntetés október 23-án szinte órák alatt vált népfelkeléssé. A nemzeti színű zászlókat, magyarságunk egyik legfőbb ereklyéjét ekkor szabadították meg az átkos szovjet mintájú címertől, s azok immár hatalmas lyukkal a vásznukon hirdethették: a magyar nép készen áll, hogy kivívja szabadságát, kiszabadítsa magát a szovjet irányítású kommunista diktatúra béklyóiból.

Az első órák boldog mámora nem tarthatott sokáig, hiszen a regnáló vezetés szinte azonnal kinyilvánította: nem hajlandó átadni a hatalmat, ahhoz minden eszközzel ragaszkodni fog. Fenyegető erődemonstrációi rövid idő alatt véres összecsapásokká, fegyveres harcokká váltak, s a nemrég még a szabadság eufóriájában lobogó lyukas zászlók szabadságharcosok, ártatlan áldozatok tömegének lettek szemfedői.

Két hét sem telt el, s a szovjet tankok vérbe fojtották azt a forradalmat, mely egy maroknyi nép szabadságát, függetlenségét lett volna hivatott kivívni, s amely áldozatául esett a vérgőzös kommunista önkénynek.

A harcok alatt közel háromezer hazafi, ártatlan polgár vesztette életét, a megtorlás során mintegy 230 honfitársunkat kivégezték, ezreket zártak börtönbe, családok tömegét lehetetlenítették el évtizedekre, kétszázezer magyar menekült el hazájából idegen országba. A veszteség felmérhetetlen volt. A lyukas zászlókat a megtorlók elégették, s csak néhány tucat várta dobozok, titkos rekeszek mélyén az évtizedek múltán végre bekövetkező szabadulást.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1956 hősei – tudjuk jól – elvehetetlen, megmásíthatatlan példát mutattak az utódoknak hazaszeretetből, elszántságból, áldozatvállalásból. De ne feledjük azt sem, hogy példát adtak a későbbi nemzedékeknek összefogásból, közösségvállalásból, a célért vállat alázatból is. Október 23-án a lyukas zászlók alatt ünneplők számtalan különböző indíttatásból vonultak utcára. Egy valami volt bizonyos számukra, hogy a cél, a szovjet hatalom megbuktatása, a független Magyarország megteremtése csak közösen, összefogva, a személyes érdekek fölé emelkedve lehetséges. S ahogy 1848 márciusában a nemzet számtalan rétege tudott együtt felkelni az akkori elnyomó hatalom ellen, úgy tettek ők is elődeik nyomán bő száz évvel később egy másik diktatúra legyőzéséért.

Mire tanít bennünket mindez közel hét évtizeddel később? Meggyőződésem szerint arra: a példa nemcsak erőt ad, hanem kötelességet is hordoz.

Mert 2022-ben, súlyos kihívásokkal terhelt napjainkban nincs más esély a békés túlélésre, mint az összefogás, a közös érdekek felismerése és megfogalmazása. Ma nem lebeghet más cél a szemünk előtt, mint nemzeti függetlenségünk megőrzése, kivívott szabadságunk megvédése, a magyarság évezredes értékeinek megmentése.

Néhai földink, Babits Mihály így fogalmazza meg hazaféltő érzéseit Alkalmi vers című művében:

»Ó, mikor oszlik már a köd? hol késik a vigasztaló? Örvények és sziklák között hogy ing a kis magyar hajó!«

Több mint száz éve íródtak e sorok, és sajnos azt kell mondanunk, mit sem vesztettek érvényességükből. Az örvények és sziklák ott leselkednek nemzetünk hajója körül, s nekünk éber figyelemmel kell előre tekintenünk, hogy bajunk ne essék. Zavaros célok és zavaros ideológiák között kell lavíroznunk, hatalmas ellenszélben. Meg kell fontolnunk minden mozdulatot, minden apró irányváltást. A tét nem kicsi: ezer évnél is idősebb magyarságunk megmentése, s a vihar utáni jövőjének biztosítása. Ennek egyetlen biztosítékát pedig csak az összefogás teremtheti meg. Olyan összefogás, amely képes a szűk csoportérdekeken felülemelkedni, rövid távú céloknál távolabbra látni, a személyes kis győzelmek helyett a nemzet egészének sikerében gondolkodni.

Tisztelt ünneplő közösség!

A lyukas zászló arról árulkodik, hogy van egy nép, amely megszabadult a zsarnokságtól, és nem hajlandó sem most, sem a jövőben behódolni idegen érdekeknek. Ennek a népnek évezredes múltja van, színes, élő hagyománya, amelyhez ragaszkodik, s amelyen nincs erő, ami felülkerekedhetnék. Köszönet azoknak, akik megszabadították az elnyomók címerétől ezt a zászlót, s az Isten áldása kísérje mindazokat, akiknek erejük, kitartásuk van továbbvinni azt.”

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 66. évfordulóján a megyeszékhelyen rendezett ünnepségről itt tudósítottunk.