Tiszteletet csak attól lehet elvárni, aki maga is megkapja

Milyen szerencsések vagyunk, hogy ez így van. Pontosabban, milyen szerencsések azok a gyerekek, akiknek a szülei erre így tekintenek. Amióta megszületett a fiam, gyakran belém hasít, hogy vannak gyerekek, akinek az életében nincs különbség ünnepnap és hétköznap között, hogy vannak kortársai, akiknek a sírására senki sem felel, akik nem tapasztalhatják meg, milyen biztonságban, szeretetben felnőni.

És ne feledjük, ez sajnos nemcsak a fejlődő vagy éppen háború sújtotta országokban van így. A gyermekvédelmi, gyermekjogi szakemberek bizonyára hosszan tudnák sorolni, miben kellene hazánkban is fejlődni, mert nagyon sokan vannak azok, akiknek hatalmas hátrányt kell behozniuk, akár az oktatáshoz, akár az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés terén. Hogy csak két alapvető példát említsünk.

Az első gyermeknapot Törökországban rendezték 1920-ban. Magyarországon az Országos Gyermekvédő Liga kezdeményezésére már a XX. század első évtizedében szerveztek gyermeknapot, az ENSZ közgyűlése pedig 1954-ben javasolta, hogy minden országban tartsanak egyetemes gyermeknapot. Többek között a gyerekek iránti tisztelet a közös ezekben a kezdeményezésekben, hiszen tiszteletet csak attól lehet elvárni, aki maga is megkapja. Nagyon nem mindegy, hogy a gyermekeink tisztelnek-e majd bennünket akkor is, amikor felnőtté válnak.