Mindenkiben ott lakozik a tálentum

A tálentum szó szerepel a Bibliában is, eredetileg a legnagyobb értékű pénzegységet jelentette; ám már régóta a megvalósult tehetség szinonimájaként használjuk. Erről az isteni adományról beszélt Ókovács Szilveszter a Léleképítő sorozat egyik korábbi állomásán. A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és több segítő támogatásával zajló, értékrend erősítő rendezvénynek a Szekszárdi Garay János Gimnázium díszterme adott otthont. A Magyar Operaház főigazgatóját dr. Tóth Csaba Attila műsorvezető köszöntötte, hangsúlyozva, hogy vendégét megkímélné a felszínes kávéházi faggatástól; viszont olyan gondolatokat szeretne tőle hallani, melyek értéket közvetítenek úgy most, mint a jövő generáció számára is.

Ókovács Szilveszter a kérésnek eleget téve felidézte a gazdáról és három szolgájáról szóló jézusi példabeszédet. A történet szerint az idegenbe készülő gazda öt-kettő-egy arányban bízta vagyonát megőrzésre és használatra szolgáira. Az öt tálentumos és a két tálentumos a gazda sok évvel későbbi hazaérkezésekor már megduplázta a rá bízott vagyont, az egy tálentumos viszont nem foglalkozott az átvett érték megnövelésével. A gazda hűségesnek nevezte a két gyarapítót, viszont erős szavakkal, dühösen marasztalta el az egy tálentumos szolgát.

– Nem vagyok egy Biblia magyarázó, de önök ebbe a helyzetbe hoztak itt, Szekszárdon – jegyezte meg tréfásan a vendég. – Mi a fő baj ezzel az emberrel? Miért kapja meg a három évet feldolgozó evangélium legkeményebb szövegét? Pilátust sem küldi el az Úr sehova, meg az őt megkínzó főpapokat sem. Csak arra tudok gondolni, hogy ez a példabeszéd nem a pénzügyi tehetségről szól. Még csak nem is feltétlenül a mai értelemben vett hűségről. Nem is a lustaságról. Hanem magáról az életünk értelméről. Arról szól, hogy mi dolgunk van az életben. A gyermek azért fogan meg, hogy valamit a világhoz hozzátegyen. Miért jön létre valakinek a kis élete, ami a Teremtő képmása is? Azért, hogy azt a beletáplált tehetséget a világban kamatoztathassa, gyümölcsöztethesse. Ennek a szolgának azonban úgy telt el az élete, hogy vele nem történt semmi. 

Ókovács Szilveszter ezután a közönséghez fordult és feltette a kérdést, bár nem választ várva, hanem inkább tűnődve: önök megtalálták-e magukban, hogy miben különlegesek? Mi az a tulajdonságuk, amire érdemes építeni az életüket? Vajon azt csinálták-e, amire születtek? Azt, aminek haszna is van és láthatólag ettől a többiek is boldogok? Vannak ugyan személyes tehetségeink, amik hasznosak: de van-e egy olyan dolog, ami a többitől különbözik? Ezt felismertük-e és az élet hagyta-e, hogy ezt kiteljesítsük?

A kérdések után levonta a következtetést: biztos, hogy senki nem születik különleges tehetség nélkül és ez elől el sem lehet futni.  Azt is hangsúlyozta, hogy nem tartja magát gazdának, tehát nem ítélhet el senkit. Nem kell mindenkinek a Nobel-békedíjig eljutnia, nem kell mindenkinek feltalálnia a penicillint, vagy Semmelweis Ignácként felismerni azt, hogy miként kell megmenteni az anyák életét. Mert van, aki az egy talentumhoz méretezett tehetséget kapja. De azt is a termőre, a köz hasznára kell fordítani. S ezzel összefüggésben egy újabb fontos elemre is rávilágított: ugyanis azt is át kell gondolnunk, hogy életünk folyamán vajon fedeztünk-e fel valakiben tehetséget és segítünk-e ezt a tehetséget kibontakoztatni?

Elmesélte ezzel kapcsolatban személyes élményét, amikor is lakóhelyén, egy faluban meghallgatta a zeneiskolás növendékek bemutatkozását. Egy kicsi lány – első osztályos volt, alig érte fel az asztalt – elkezdett játszani hangszerén, azaz furulyán. 

– Mi az, amit hallok? – idézte fel a történetet úgy, hogy csodálkozását a Léleképítőn sem titkolta. – Ki fújja ezt ilyen éretten?  Gyönyörű hanggal, dallamokat játszik, muzsikál – honnan van ez? Ezt ott megtapasztaltam tavaly júniusban és nagyon boldog voltam. Ez nem egy hősi ének rólam, mert eltelt egy fél év, mire felhívtam azt az egyébként ismerős furulyaművészt, aki a közeli Vácon tanít. S újabb fél év telt el, mire dolgaim közepette végre nem felejtettem el és megkerestem a kislány szüleit újra. Kocsimba ültetve elvittem őket a tanár úrhoz. Ez most volt, egy hónapja sincs talán. Azóta már a nyolc és fél éves kislány a váci konzervatóriumba jár, ehhez az elismert művészhez. Itt van egy tehetség! Az én dolgom az volt, hogy ennyit tegyek érte.