Végső hajrá

Eljött hát ez az idő is. A legutolsó megmérettetéshez érkeztük, néhány nap múlva a szóbeli érettségivel lezárul egy korszak az életünkben. Gyermekemnek a középszintű tanulmányai, nekem pedig szülőként a napi feladatok sora. Nincs többé futás az iskolába az otthon hagyott tízóraival, füzettel, tornazsákkal, soha többé nem kell szülői értekezletre, fogadóórára mennem, kivasalnom utolsó pillanatban odalökött ünnepi öltözetet. Felszabadító, ugyanakkor szorongásokkal teli mindez. 

Hátradőlhetek, nem kell állandó készültségben lennem, hátha szükség van rám, egy gyors harapnivaló elkészítéséhez, lelki segélynyújtáshoz, vagy csak ahhoz, ha késésben van, kivigyem a buszhoz. Ugyanakkor még nem látom, mivel töltöm ki majd az űrt, amit a távozása okoz. Ha minden jól megy, ősztől ugyanis egy távoli városban kezdi meg egyetemi tanulmányait és egyben felnőtt életét. Igaz addig el kell még jutni...

Egyelőre tart még a korábbi, „gyerekesanyuka” státuszom, s mint ilyen, próbálom tartani a fegyelmet, katonás tempót diktálni, kivédve, hogy pont az utolsó kör ne sikerüljön maximálisan. Érettségi tételeket kérdezek ki, tartom benne a lelket, bíztatom a gyermeket, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, eszébe jut majd mindaz, ami az adott pillanatban kell. A szülőtársakkal segédkezem a szóbeli vizsgák idején az iskolában és természetesen teljes bedobással szuggerálom, hogy az idei ponthatárok alatta legyenek annak, amit a lányom elér. A többivel ráérek később foglalkozni...