Szentmisén áldották meg a virágcsokrokat

Negyedik alkalommal szervezte meg a a Német Nemzetiségi Önkormányzat a Nemzetiségi napot Aparhanton.

– A rendezvény célja a sváb hagyományok ápolása mellett a településen élő összes népcsoport, etnikum összekovácsolása, népviseletének bemutatása, a közösség építése és az értékek tovább éltetése – tájékoztatta lapunkat a szervező, Fauszt Jánosné. – Fontosnak tartottuk a régi, már-már feledésbe merülő német hagyományok felelevenítését is – a mezei virágok gyűjtését és a Nagyboldogasszony ünnepéhez kötődő szentelést. Egy csapat lelkes ember szombaton a réten gyűjtötte a mezei gyógynövényeket, majd utána csokorba kötötték. Összesen százötven csokor készült.

A virágcsokrokat Barta Zsolt atya áldotta meg a szentmise keretében, amiből minden résztvevő vihetett az otthonába. A Völgységben két évtizeddel ezelőtt a Bonyhádi Német Önkormányzat és a Kränzlein Tánccsoport közösen elevenítette fel először ezt a hagyományt, melyről Pap Éva – aki a tavalyi, bonyhádi virággyűjtésen és szentelésen is részt vett – a Szentelt Gyógyfű Csokor című könyvecskében írt bővebben:

„A Duna régióba a 18. század elejétől telepített svábság hazánkban anyagi és kulturális értékeket teremtett, honosított meg. Életvitelük sajátságai mellett kialakultak ünnepnapjaik jellegzetességei is. A “Mária mennybevétele” ünnepet különleges és kegyes gyakorlattal egészítették ki a katolikus svábok. Ez abban nyilvánult meg, hogy minden évben, augusztus 15-ére családonként 3-3 virágcsokrot kötöttek és azzal indultak a templomba. A csokorhoz való növények közül némelyik begyűjtése akár már 2 héttel korábban megkezdődhetett. Lányok lepték el a falu határát felkeresve a száraz dombtetőket, hűvös szurdokutakat, mesgyehatárokat, mocsárréteket. Ekkor szedték össze a 22 szóba jöhető virág közül a lehető legtöbb félét. Hazaérve a löszpartokba vájt pincék földjén szétterítették a növényeket és ott hagyták, amíg el nem jött az ünnep napja.

A virágkötésnek nem voltak különösebb szabályai, azonban az aranyvirág (varádics) mindig középre került, ezt vették körül az érdekes formájú és változatos színű virágok szálai, amit a fehér ürömmel szegtek be körös-körül. A csomót kendermadzaggal kötötték össze és selyem, vagy textilszalaggal csinosították.

A templomban a pap mise előtt megáldotta a csokrokat. Hazaérve egyet felvittek a padlásra és a gabonakupac tetejébe tűzték, másodikat az istállóban a gerenda és a mennyezet közé csúsztatták, harmadikkal délután az Ótemplomhoz zarándokoltak. A szabadtéri litánia után a virágcsomókat a szentély előtt középen álló kereszt körül hagyták, amelyek mindaddig ott maradtak, amíg a következő évben a kegyhely takarítására nem került sor. Ekkor a megszáradt gyógyfű-csokrokat meggyújtották és szállt a jó illat felfelé, mint egy “jóillat” áldozat...

Az emlékezet csak a szertartásgyakorlás körülményeit őrizte meg. A nép azonban már nem tudta, hogy miért ezt a 22 fajt részesítette ünnepi kegyben. Nos az anyáról leányra hagyományozott növényismeret megmaradt, de az alkalmazásra és gyógyhatásra vonatkozó tudás és gyakorlat elsikkadt, elveszett az évszázadok során. Azonban eredetileg nem kis teljesítmény volt a növények használata, amellyel életük szinte minden területén felmerülő szükségletet, betegséget megpróbáltak ellátni, lefedni. Friss és szárított növényi részekkel, párlatokkal, olajokkal, ecetekkel, alkoholos kivonatokkal, gyógylekvárral, kenőcsökkel éltek, gyógyítottak. Elriasztották a rovarokat, rágcsálókat, védték az állataikat, füstöltek vagy épp’ illatosították szekrényeik tartalmát, fényesítették hajfonataikat.”