Segítséget nyújtani sem mindig veszélytelen

Domboriból jöttem hazafelé. Szekszárd előtt jártam a palánki úton, mikor láttam, hogy egy, az út szélén álló autónak villog minden indexe. Látva, hogy a férfi nagyon integet, megálltam, visszatolattam. Jött a srác, hogy segítsek, kéne benzin. Mondom, nekem csak a tankban van, de ha van kannája, elviszem a benzinkútig. Szaladt, hozta a kannát, beült hátra. Pár száz méter után megszólalt: bácsi, adjon ezer forintot vacsorára. Meglepődtem, de mert nem akartam az idegent kioktatni a pofátlanság mivoltáról, vitatkozni meg pláne nem volt kedvem, csak annyit mondtam, csak kártya van nálam. 

Hallgatott. Már közeledtünk a benzinkúthoz, mikor újra megszólalt, már parancsoló hangon: akkor a benzinnel visszavisz a kocsimhoz! Nyeltem egyet, s csak annyit mondtam: nem, mert várnak. A benzinkútig már csak ő beszélt, például azt, hogy ha tudta volna, hogy ilyen szemét alak vagyok, be sem ül a kocsimba. Mikor a kútnál megálltam, káromkodva kiszállt, s köszönés helyett tiszta erőből bevágta az ajtót. Otthon vettem észre, valamit otthagyott. A padló tele volt szotyolahéjjal. 

Ez volt a harmadik ilyen esetem. Évtizedekkel ezelőtt Dombóvár felé kértek benzint, később a rendőrségre hívtak tanúnak, mert kiderült, lopták az autót. Sok évre rá, karácsonykor Veszprémbe mentem, akkor Enyingnél intettek le. Ilyenkor az ember szíve tele jósággal, elhúztam a bénult járgányt Veszprémbe, a város közepéig. Mondta, inkább húzzam a város másik végéig, mert ott lakik. A köszönet akkor is elmaradt.

Tudom, az emberek általában jók, s megköszönik a segítséget. Csupán nekem nem volt szerencsém. De most néhány napig, ha lerobbant autót látok, nem állok meg. Nem szeretném tetézni a csalódást.