Ismeri a lelkésznő a délvidéki és az erdélyi kisebbségi létet

– Tíz éve nagydorogi református lelkész. Sokan tudják önről, hogy Délvidékről érkezett, ám azt már kevesebben, hogy előtte is volt egy nagy váltás az életében: Erdélyben nőtt fel, ott szentelték lelkipásztorrá. Beszéljen, kérem, a kezdetekről, a hivatásra találásról. 
– Közgazdasági középiskolába jártam – mondja Surányi Réti Katalin –, de hamar rájöttem, hogy a számok világa nem az én világom. Kerestem a helyemet, és a kolozsvári protestáns teológián találtam meg. Amikor végzős voltam, jött egy kérés Délvidékről, ahol a háború miatt nagyon lecsökkent a lelkészek száma, hogy tudnánk-e segíteni. Volna-e olyan fiatal, aki odamenne szolgálni? Egy kisebbségi sorban szocializálódott lelkész jól be tudna illeszkedni. Én korábban már jártam ott, és úgy gondoltam: miért ne segítsek? Éreztem egyfajta belső hívást, s úgy döntöttem, elmegyek 1-2 évre. Jelentkeztem a püspökünknél, Csiha Kálmánnál, s elintéztük a formaságokat. A szüleim először megrémültek, hogy mi lesz a 24 éves lányukkal egy háború sújtotta országban, aztán mint hitben járó emberek, belenyugodtak Isten akaratába. Nálam minden döntés így születik. Nem gazdasági, nem kényelmi, nem karrierokok miatt, hanem Isten akaratát fürkészve, elhívást érezve. Úgyhogy 1996-ban Bácskossuthfalván (Szabadka mellett) kezdtem a szolgálatot. 
– És nemcsak egy-két évig maradt ott. 
– Nem, 17 évig. Bácskossuth­falván nyolc hónapot töltöttem, rám bízták a gyermek- és ifjúsági munkát, kétszáz fiatallal foglalkoztam. Utána áthelyeztek Szabadkára, mert az ottani lelkész megbetegedett. Ez nekem komoly erőpróba volt. Egyedül laktam egy nagy parókián, és kijártam még hét szórványgyülekezethez hatvan kilométeres körzetbe. Nem is mértem fel igazán, hogy mire vállalkozom. Naiv, lelkes hit élt bennem, de a Jóisten velem volt. Közben férjhez mentem, született három gyerekem, és tanultam is: pszichodráma-vezetést és lelkigondozói szupervíziót. 
– Miért jött el? A háború, a bombázások miatt? 
– A balkáni háború, a sok baj, a sorozások, bombázások következtében egészen jól összekovácsolódott a szabadkai gyülekezet. Ha nem volt víz, nem volt áram, egymásra voltunk utalva, összetartottunk, összetartoztunk. Amikor jött egy rendelkezés, hogy az idegeneknek el kell hagyniuk az országot, én akkor is maradtam, mert a pásztor nem hagyhatja el a veszedelmek közepette a nyáját. Ám egy idő után úgy éreztem, hogy amit lehetett megtettem ott, s kerestem a továbblépés lehetőségét. A háborúnak már vége volt, de a politikai klíma elviselhetetlenül szorongatóvá vált. A határon, ha jöttünk át Szegedre a gyerekekkel, órákat kellett várakozni. Jugoszlávia szétesett, az egyházak is szétestek, rengeteg volt az elvándorlás, a lelki seb, a fel nem dolgozott trauma, amit némelyek vandálkodással, magyarveréssel vezettek le. Turistának nagyon jó lemenni Szabadkára, mert egy ékszerdoboz, egy szecessziós város, ám ott élni, és a zavaros, bizonytalan jövőbe nézni, nem öröm. Mi sokat gondolkodtunk, hogy váltsunk-e lakóhelyet, vagy sem, de a gyerekek iskoláztatása miatt is az eljövetel mellett döntöttünk. 
– Meglátása szerint mi a különbség az erdélyi és a délvidéki kisebbségi sors között? 
– Az erdélyiek sokkal többen vannak, egy masszív magyar tömb található ott. Délvidéken kisebb és szétszórtabb a magyarság, viszont a multikulturalitás régi hagyomány. Ha nem lázítják egymás ellen az embereket, békében élnek szerbek, horvátok, magyarok. Háromnyelvűek az utcanévtáblák, átveszik egymás szokásait, zenéjét, ételreceptjeit. Erdélyben a román–magyar ellentét sokkal kiélezettebb alapvetően. 
– Nagydorogon hogy érzi magát? 
– Tíz éve kerültem ide, miután az elődömet meghívták egy kanadai gyülekezetbe. Nem volt könnyű váltás, mert egy százezres városból érkeztem egy háromezres községbe. Ismertem én erdélyi lánykoromból a kistelepülési környezetet, de egy picit elszoktam tőle. Újra meg kellett tanulnom például fával tüzelni. Féltem attól, hogy fognak befogadni, nem titulálnak-e majd szerbnek vagy románnak, ami gyakran megesik a határokon túlról érkező magyarokkal. De semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Szeretettel, tisztelettel fogadtak. Megható élmény volt, amikor a gyerekeim elmentek a paksi uszodába, és lelkendezve mondták: anya, itt mindenki ért magyarul! A szabadkai játszótéren ez nem így volt. Üröm az örömben, hogy négy éve elváltam, de a gyülekezet támogatását mindenben érzem változatlanul, ami sok erőt ad. Rengeteg a programunk – megemlékezések, táborok, kirándulások, zenés délutánok, bibliaóra, kóruspróba stb. –, és már készülünk a jövő évi jubileum megünneplésére. Akkor lesz a gyülekezet 250 éves.