Amikor a kutyát jobban megsajnáljuk, mint magát az embert

Nekem is csak azért volt figyelemre méltó, mert ezt az embert ismertem, igaz a nevét nem tudom. Rendre ott üldögélt az egyik szekszárdi bevásárlóközpont bejárata előtt egy kistestű fekete kutyával. Gyakran találkoztunk, pár szót váltottunk is. Néha kisebb szívességet is kért, én fénymásolgattam neki az utcán terjesztett Hajlék nélkül című újságot. Ez a lap jó ürügy volt neki arra, hogy ott ácsorogjon, vagy éppen üldögéljen a bevásárlóközpont előtt.

Az emberek általában átnéztek rajta. Csak kevesen adtak neki élelmiszert, vagy pénzt, de nagyot fordult vele a világ, amikor úgy másfél éve egy kiskutya hozzászegődött. Innentől a környék és az itt megfordulók kedvence volt. Mármint a kiskutya. Annyi kutyaeledelt, játékot hoztak neki, hogy alig tudta azokat elpakolni a férfi a kopott hátizsákjában. 

Magamban meg is jegyeztem, furcsák az emberek, egy kiskutya sorsa sokkal jobban megrázza őket, mint az, hogy éhezik, fázik, beteg az egyik embertársuk. Gyakran panaszkodott, jó lenne egy kényelmes cipő, vagy télire egy kabát, netán egy takaró.

Fél éve megbetegedett, kisebb agyvérzést kapott, kórházba került. Akkor pár hétig hiányzott az üzlet bejárata elől. Amikor ismét megjelent, húzta a lábát, de mint mondta, köszöni, jól van. Kisebb stiklit csinált, ezért pár hete bevitték a börtönbe, ahol három hónapig lett volna. Izgalommal készült a zárt életre, mint mondta, legalább meleg helyen lesz, ágyban alszik, enni és inni is kap rendszeresen.

Várta a benti karácsonyt, a vele járó melegséget, melyben évtizedek óta nem volt része. Egy hete hallottam a hírt. Kiújult a betegsége, és ezúttal végzetes volt. Leírtam a történetét, hátha így nemcsak a kutyája siratja meg...