Nem jó, de nem is tragikus

Az írás csak akkor töltheti be rendeltetését, ha éppoly híven tolmácsolja a gondolatot, mint a szabatos, talpraesett élőszó. Az írásbeli gondolatközlés félreérthetetlenségének egyik biztosítéka a kifogástalan helyesírás – fejtegette egykor Szemere Gyula.

Bencze Péter

Portrait,Of,Sad,Bored,Business,Man,Sitting,At,Desk,Using — Illusztráció: Shutterstock

Kossuth-díjjal elismert nyelvészünk okfejtése gyakran jut eszembe, amikor a gondolatainkat egyre inkább meghatározó közösségi médiát "pörgetem". Az ismerőseim által használt nyelvezetre ugyanis – legalábbis első ránézésre – egyre inkább alkalmazható a Csernobil című sorozat elhíresült mondata: „nem jó, de nem is tragikus.”

A helyzet viszont még ennél is drámaibb. Mondhatni, már-már valóban tragikus. Egyre többen vannak, akik a legalapvetőbb szabályokat sem ismerik, nincsenek tudatában annak, mikor használunk -ba, -be, mikor -ban-, ben toldalékot. Sír a szemem, mikor azt látom leírva, hogy „hadjuk". Erre mondom azt, hogy ne „hadjuk", vagyis hagyjuk.

Elfogadom és izgalommal szemlélem azt az állandóan mozgásban levő folyamatot, amely során nyelvünk változik, megújul. Az interneten megjelenő kifejezések, nyelvtani megoldások egyre gyorsabban válhatnak a közmegegyezés alapján elismert formulákká. Van viszont, ami annyira mélyen gyökeret vert ebben a konszenzusos tradícióban, hogy kitörölhetetlen.

Olyan sok dologra képesek vagyunk figyelni. Jobb sorsért a világra jött embertársainknak, kutyáknak, rókáknak és hörcsögnek is segítünk, figyelünk rájuk. Figyeljünk hát oda magunkra is! Hiszen helyesírás nélkül nincs helyes írás.