A pörbölyi tragédia harmincegy év után is tabutéma

A pörbölyi tragédia napján, 1993. február 12-én párás, hideg, ködös idő volt. Nem lehet elfelejteni azt a napot. A Tolnai Népújság szerkesztőségében éppen a reggeli megbeszélést tartottuk, amikor valaki – egyik olvasónk – betelefonált, hogy szörnyű vonatbaleset történt Pörbölynél. Fotós és újságíró egyből indult a helyszínre. Amit ott láttak, attól életük hátralévő részében nem tudtak szabadulni.

A tragédia után volt aki elköltözött

A faluban nem szívesen beszélnek az akkor történtekről. Pontosabban egyáltalán nem beszélnek róla. Bűn még kérdezni is. Csak hallomásból lehet leszűrni, hogy az érintett családok közül volt, aki elköltözött, volt aki – többen is – betegségben meghalt, pedig az akkori szülők még ma sem lehetnek annyira idős emberek. Úgy tűnik, még ennyi év után sincs megnyugvás, de a kibeszélés helyett sokan inkább a hallgatást választották. A pörbölyi vasúti baleset tehát még ma is tabutéma.

A fénysorompónál történt a pörbölyi tragédia

– Párás és hideg februári péntek reggel volt 1993. február 12-én. Akkora volt a köd, hogy alig lehetett ellátni harminc méterre. A pörbölyi diákokat ezen a reggelen is az iskolabusz szállította a bátaszéki általános iskolába. A jármű a gyerekekkel együtt bekanyarodott Nyékipusztára is, és éppen a nyékipusztai vasúti átjárónál, a fénysorompónál történt a tragédia. Az autóbusz sofőrje ugyan lassított, körülnézett, hogy jön-e vonat, de nem látott érkező szerelvényt, így ráhajtott a sínekre. A buszba nagy sebességgel belerohant az épp késésben lévő, Kiskunhalas felől érkező személyvonat. A busz kettészakadt, tizenegy gyerek és a sofőr meghalt. A busz többi utasa, 18 gyerek megsérült.

Az iskolabuszt baleset érte

Kemény Lajos, a bátaszéki általános iskola akkori igazgatója, ma nyugdíjas pedagógus, így emlékszik a harmincegy évvel ezelőtti napra.

– Éppen a kabátomtól igyekeztem megszabadulni, amikor az egyik ügyeletes tanár szaladt a tanári felé azzal, hogy egy idegen – Bátaszéken átutazó autós – szólt be az iskolába, hogy a Pörbölyről jövő iskolabuszt baleset érte, vonattal ütközött. Már szirénaszót is lehetett hallani. Egy, a közelben lakó kolléga hazaszaladt az autójáért és az alsó tagozatos igazgatóhelyettessel gyorsan beültünk a kocsiba.

Néhány hónappal korábban egy naponta Szekszárdra bejáró pörbölyi asszony panaszkodott, hogy az egyik busz a piros jelzés ellenére áthajtott Alsónyéknél a vasúti átjárón. Lelki szemeim előtt megjelent ez az átjáró, mint az ütközés lehetséges helyszíne, de a pászmákban gomolygó ködből szabadnak látszottak a vasúti sínek. Ekkor világosodott meg bennünk, hogy a baleset a nyékipusztai elágazóban történhetett.

Igazgató bácsi, én most meg fogok halni?

A ködfoltokból villódzó kék fények tűntek fel, majd elénk tárult a baleset szürreális képe. A bekötőút és a vasúti sín találkozásánál az árokban az autóbusz tető nélküli leszakadt hátsó része volt, a vonatszerelvény úgy 200 méterrel előrébb állt, elhagyva maga mellett az autóbusz másik darabját. A mentők és tűzoltóautók személyzete gyorsan tette a dolgát, hordágyakon vitték a sérülteket a járművekhez, infúziót kötöttek be, és helyet adtak az újonnan érkező kocsiknak.

– Mi, akik csak akadályozhattuk a munkát, igyekeztünk a gyerekek után nézni. Először egy négy-öt gyerekből álló csoportot pillantottunk meg, akik a leszakadt buszdarabtól nem messze ültek az árok szélén. Nem sírtak, de az arcukon leírhatatlan volt a rémület. Megismerve bennünket, az egyik pufók arcú, alsós kisfiú – akinek az arcán csúnya, nagy, vérző seb látszott – remegő hangon szólalt meg: 

Egy vékony lány a derekát fájlalta, a többiek mély hallgatásba merültek. A döbbenetünkön igyekeztünk úrrá lenni, és vigasztalni őket. Tőlük tudtuk meg, hogy volt köztük olyan testvérpár, akinek az édesanyja Pörbölyről előbb ért autóval a baleset helyszínére, mint a mentők, és gyerekeit azonnal vitte a kórházba. Egy felsőbb éves gyalog indult haza Pörbölyre. Ezzel egy időben egyre több pörbölyi szülő ért oda, ki autóval, ki kerékpárral.

Az ő reakcióikból és a mentést irányító tűzoltótiszttől tudtuk meg, hogy sok halott van a helyszínen. Később, amikor már az összes sérültet elszállították a mentők, a holtak azonosításában kellett részt vennünk. A kolléga – szakjából adódóan – sok osztályban tanított, és majdnem minden gyereket név szerint ismert az iskolában.

A mentőhelikopter a köd miatt nem szállt le

– A Pörbölyről odaért szülők egy része már nem találta ott a gyerekét, mert a mentők elvitték. Csak hiányosan tudták őket informálni, hogy ki hová került. Volt, akit Szekszárdra, másokat Bajára vittek. Pécsről még egy mentőhelikopter is elindult, de a köd miatt nem tudott leszállni. A mentést irányító sem tudhatta, hogy hányan ültek az autóbuszon, így azt sem tudta, hogy kell-e még keresni valakit. Visszaküldött bennünket az iskolába, hogy szüksége van a pörbölyi tanulók névsorára, valamint arra, hogy közülük vannak-e gyerekek az osztályokban.

– Influenzás időszak volt, ezért nem lehetett tudni, hogy kit tartottak otthon szüleik a betegség miatt. Volt néhány olyan tanuló is, akit autóval hoztak az iskolába. A névsorok összeállítása után elindultunk Pörbölyre keresni azokat a gyerekeket, akik sem az iskolában, sem a buszon nem voltak. Még így is akadt olyan gyerek, akiről senki nem tudott, miután nem találtunk otthon senkit.

Másnap újabb két gyermek hunyt el

Sajnos volt olyan gyerek is, akinek a holttestét csak a roncs felemelése után találták meg. A kórházban másnapra újabb két súlyos sérült hunyt el, velük emelkedett 11-re a balesetben meghalt gyerekek száma. A súlyos sérültek között hárman voltak, akiknek a sérülése az egész életükre kiható, maradandó fogyatékosságot okozott, és akkor még nem beszéltünk a lelki sérülésekről.

– Az igazgatóhelyettessel másnap a kórházakat jártuk. A járvány miatt zárlat volt, így Baján nem jutottunk be a gyerekekhez. Szekszárdon meglátogathattuk a könnyebb sérülteket. Két nappal később, vasárnap Pörbölyön voltunk, és elmentünk minden családhoz, akinek a gyermeke meghalt a balesetben. Valószínűleg látogatásunkkal növeltük a fájdalmukat, mondta az akkori iskolaigazgató.

Próbáltak segíteni a túlélőknek

Kemény Lajos elmondta, sokáig követte az érintett családok életét. Próbált segíteni amiben csak tudott. A temetés után pénzt gyűjtöttek egy adott számlára, ügyvédi felügyelettel, hogy az érintett családok között azt elosszák. Ezen is összevesztek azok a szülők, akiknek meghalt a gyermekük és azok, akiknek ugyan túlélte a balesetet, de maradandó sérülést szenvedett.

Létrehoztak egy mentálhigiénes csoportot, ahol szakember segítségével próbálták együtt feldolgozni a gyászt. Ide azokat is hívták, akik csak részben voltak érintettek, például akkori osztálytársakat, hozzátartozókat, barátokat. Volt aki elment, volt aki nem. A foglalkozások abbamaradtak.

Mi az oka annak, hogy nincs megnyugvás?

Egy pszichológus szerint, több hibát is elkövettek azok, akik önzetlenül, jószándékkal segíteni akartak a balesetet követően. Például a temetés szervezését is – puszta kíméletből – kivették a szülők kezéből. Ez azért sem volt szerencsés, mert a szülők nem kapták meg a lehetőségét annak, hogy ők maguk intézzék a gyermeküktől való végleges elválást, búcsúzást.

Hogy mit jelentett a szörnyű baleset és mit jelentett a gyermekhalál az egyes családoknak, azt mindannyian fel tudjuk fogni. Hogy mit jelentett Pörbölynek, azt a következő évek mutatták meg. A pörbölyi temető egyforma sírkövei jelzik, hogyan tűnt el egy generáció ebből a kis faluból.