Kézbesítőként a Tolnai Népújság követei voltak

A paksi Hanol József a lap kiadójánál töltött több mint negyedszázados munkaviszonyával rekordernek számított kollégái körében. Kitüntetésekor már közeledett a nyugdíj korhatárhoz. Úgy látta, hogy a jól megérdemelt pihenés éveiben is „visszaköszön” majd egykori munkája. Hogy miként, azt ezzel a példával érzékeltette: „Ha elmegyünk a családommal nyaralni, akkor is minden nap hajnali fél egykor felébredek és az órára pillantok. Merthogy én akkor indulok munkába, amikor más ember otthon az ágyában az oldalára fordul.”

Figyelték a csillaghullást is

Leánya esetében kijelenthető, hogy az alma nem esett messze a fájától.  Révészné Hanol Erzsébet ugyanis lapunk újságíró munkatársa. Ez a kapcsolat édesapjának köszönhető. 

– Reggelente akkor ért haza a munkából, amikor indultunk az iskolába, ahova általában ő vitt el bennünket – emlékezett kollégánk. – Az autóban mindig volt még néhány lapszám, amelyek közül egyet rendre átlapoztam iskolába menet. Így hamar ismerőssé váltak azok a nevek, akik közül sokakat ma kollégámnak tudhatok. Gyerekként az is nagy élményt jelentett, amikor a nyári szünetekben egy-egy napon apával együtt keltünk hajnalban, hogy kiszállítsuk az újságot a Paks környéki településekre. Út közben figyeltük az éjszaka mozgó állatokat, augusztusban a csillaghullást és a közös rádióhallgatások révén a zenei ízlésemet is nagyban befolyásolta ez az időszak. Friss jogosítványom birtokában is sokszor elkísértem még apát egy-egy útra, bár tizenévesen már kevésbé vonzott a korai kelés, a vezetési gyakorlatom mégis sokat gyarapodott mellette. 

A szedresi Fritz Péter ugyancsak a törzsgárda tagok sorát erősítette. Kitüntetésekor már tizennyolc esztendeje  vitte a lapot a község előfizetőknek. A velük való jó kapcsolat kialakítása, megtartása és erősítése számára is alapelvet jelentett. Időnként szükség volt diplomáciai készségére is, erről így vallott a vele készített beszélgetéskor: „Mindig igyekszem alkalmat találni arra, hogy szót váltsunk egymással. Nemcsak az időjárásról, hogylétünkről, hanem az újságról is. Ez így persze nagyon egyszerűen hangzik, de ismeretes, hogy ahány ember, annyiféle. Gyakran érzékelem a feszültséget is, de jó szóval megérthetjük egymást.”

Nyugdíjasként is kézbesített

Fia, ifj. Fritz Péter elmondta, hogy édesapja hatvanöt éves korában nyugdíjba ment. Bár, hogy ez tegye, ahhoz azért szükség volt a család rábeszélésére is. Ám egy idő után mégis úgy döntött, hogy nyugdíj mellett is vállalja a kézbesítést. Így is tett, azon a bizonyos végzetes napon is. Ekkor annak rendje s módja szerint kivitte az újságot az előfizetőknek, majd hazament és a kertet rendezgette. Ezután lett rosszul és a kiérkező mentők már nem tudtak rajta segíteni. A sors kegyelméből idén március 26-án még megünnepelhette hatvannyolcadik születésnapját. 

Ma a szedresi háznál az arra járók számára a gondozott kert emlékeztet arra, hogy itt élt az a rendszerető, köztiszteletben álló ember, akire a Tolnai Népújság és annak megannyi előfizetője is mindig számíthatott. Stephaich Tamás, a terjesztés szekszárdi régióvezetője így jellemezte immár néhai kollégáját: – Precíz, pontos, megbízható ember volt, aki az újságért élt és halt.