Nagy Mariann beszélt a lehető legrosszabb következménnyel járó politikáról

– Mennyire ismerte fel a korabeli magyar vezetés azt, amit mi utólag már tudunk, jelesül, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása létkérdés az ország számára?

– Többen felismerték már akkor is, hogy létkérdésről van szó. Közéjük tartozik például a reformkori nagy liberális nemzedék két vezető személyisége, Eötvös József és Deák Ferenc. De a kor valamennyi liberális politikusához hasonlóan, ők is abban hittek, hogy a nemzetiségi kérdés pár évtizeden belül meg fog oldódni, tudniillik a románok, szlovákok, szerbek és más idegenajkú népcsoportok beolvadnak a magyarságba. Azt is meggyőződéssel vallották, hogy Magyarországon egyetlen politikai nemzet van – a magyar nemzet. A többiek más nyelven beszélő magyarok. Az 1880-as évektől pedig a magyar politika, a függetlenségiek nyomására a liberális eszmék egy részét feláldozta a nacionalizmus oltárán, ennek egyik kivetüléseként megszületett a harmincmilliós magyar birodalom ábrándképe – válaszolta Nagy Mariann.

– A korabeli vezetés nemzetiségi politikája mennyiben volt engedékeny, avagy mennyiben volt hajlíthatatlan?

– Az 1868-as nemzetiségi törvény szellemiségét még jobbára Eötvös József és Deák Ferenc liberális nézetei hatják át, bár két fontos kérdésben engedményt tettek a kevésbé liberális nézeteket követők számára. A közigazgatáson belül a megyei szint, lehetett a megye akár kétharmados többségben nemzetiségi, nem határozhatta meg a saját nyelvét; a hivatalokban pedig a magyar tisztviselőknek nem kellett beszélniük a túlnyomórészt nemzetiségek lakta vidék nyelvét. Ez a két tényező volt a nemzetiségek állandó „fájdalompontja” amellett, hogy az állam nem létesített nem magyar nyelvű elemi iskolákat, sem pedig középiskolákat, holott a nemzetiségi törvény szerint még ez utóbbi is „lehetőségig” feladata lett volna. A nemzetiségi törvény be nem tartására nem léteztek szankciók. Mindezt csak tetézték az olyan, sérelmeket okozó rendeletek, mint amit Bánffy Dezső, Szolnok-Doboka megye főispánja – 1895-ben miniszterelnök – hozott. A rendelet szerint, minden dokumentumban csakis magyarra fordított keresztnév szerepelhet. Ugyanakkor a több mint 80 százalékban nemzetiségi Sáros megyében még a Millennium idején is minden elemi iskolában anyanyelven tanultak a gyerekek.

– Ezzel együtt több magyar politikus is úgy vélte, hogy a nemzetiségek követeléseinek teljesítésével óhatatlanul megkezdődne Magyarország területi egységének megbomlása.

– Amennyiben az országon belül létre is jöttek volna nemzetiségi jellegű, belső autonóm egységek, az akkor sem jelentette volna ezen területek kiválását. Ha megnézzük a Habsburg-barát František Palacký cseh politikus etnikai alapú föderációs tervét, akkor azt nyugtázhatjuk, hogy az ő elképzelése szerinti birodalom-átalakítás, bár területi veszteséget okozott volna, de etnikai értelemben igazságosabb lett volna, mint Trianon.

– De ez a lehetséges föderáció már a maga idejében is elviselhetetlen volt a magyar elit számára.

– A magyar elit valóban nem nézett szembe azzal a ténnyel, hogy például a Duna, Győrtől Esztergomig terjedő szakasza fölött 50-60 kilométerrel már szlovák nyelvű a lakosság. Erdély pedig hatvan százalékban román többségű.

– Ebben a sérelmektől telített, folyamatos követelésektől hangos, lázas helyzetben lehetett volna olyan politikát érvényesíteni, mely megtartotta volna a történelmi Magyarország nemzetiségek lakta területeit?

– Deák Ferenc tudomásul vette a realitásokat és azokból indult ki. Miután 1871-ben elhunyt, egyre inkább a mítoszokba menekülés, az érzelmi politizálás vált jellemzővé Magyarországon. De nem a Magyar Királyság volt a kulcskérdés nemzetiségi vonatkozásban, hanem az egész Osztrák-Magyar Monarchia. Ez az államalakulat – korábban Habsburg Birodalom néven – több megrázkódtatást is átvészelt a XIX században. Gondoljunk csak a napóleoni háborúkra, az 1848/49-es forradalmakra, vagy az olasz és német egység létrejöttének következtében elszenvedett vereségekre, területvesztésekre. Ezen esetekben a birodalom képes volt némi belső megújulásra. Később viszont már sem az uralkodó és közvetlen környezete, sem a magyar politikai elit nem volt képes átlépni saját árnyékát. Ezért a monarchia átalakítása elmaradt, ez pedig tragikus következményekkel járt a magyarságra nézve.

– Mivel 1920-tól a magyarság közel egyharmada kényszerült elnyomással járó, tartós nemzetiségi létre. Véleménye szerint távlatilag milyen sors vár a határokon túli magyarságra? Tekintettel arra a globalizálódó világra, mely mindent igyekszik egységesíteni.

– Globalizálódás már létezett a XVI. századtól, amikor is a tengeri kereskedelem földrészek közötti jelleget öltött. A XIX. század pedig a világot átfogó gyarmatbirodalmaival teljes gőzerővel a globalizáció időszaka. Tehát én nem tartom ezt a jelenséget feltétlenül nemzetiség sorvasztó hatásúnak. A rendszerváltás idején személy szerint bíztam abban, hogy sokkal nagyobb lesz a határon túli magyarság megmaradásának esélye, mint korábban bármikor. Hiszen a határokon átnyúló gazdasági régiók, melyek hajdani történelmi régiók is egyúttal, képesek lennének a kisebbségi magyarság megerősödését szolgáló fejlődést produkálni. Nem beszélve arról, hogy ezzel egyszerre nyernének a hátrányos helyzetű, munkahelyek nélküli magyar határmenti térségek is. Nyilván lenne lemorzsolódás is, de ezzel párhuzamosan gyarapodás is. Úgy tűnik azonban, mintha nem mindig lenne kifizetődő ez a régiós együttműködés, adott esetben több a „hozadéka” a sérelmi politikának.