Gryllus Vilmos személyesen is ismerte Csengey Dénest

– Fel tudja idézni azt a neves szavalóval, Latinovits Zoltánnal közös tervüket, mely alapján 1977-ben lett volna egy nagy Ady-rendezvény?

– Latinovits Zoltánnal körülbelül másfél évig dolgoztunk együtt intenzíven, kezdte Gryllus Vilmos. – Sajnos csak ennyi adatott meg. Ő ’75-ben talált meg minket. Egy rádióműsorban hallott, és azt mondta, hogy nahát, megint megcsinálta valaki azt, amit ő szeretett volna. Felajánlotta, hogy dolgozzunk együtt. Ez így ment másfél évig, és akkor előállt azzal, hogy Ady születésének a századik évfordulójára csinálunk egy műsort. Adyt mi is nagyon szerettük, és volt pár megzenésítésünk is. Elég az hozzá, hogy Zoltán meghalt ’76-ban, és nem valósult meg ez az Ady-est. Nem volt még ennek pontos szerkezete. És különben is, amikor az első közös műsorunkra készültünk és kérdeztük, hogy hogy szerkesszük, azt mondta: jó dolgokat kell egymás után játszani, azok majd megszerkesztik magukat.

– Tehát Latinovits a spontaneitás híve volt?

– Bizonyos mértékig. Vagy legalábbis ebből a mondásából elég sok minden következik. Amikor Ady halálának a századik évfordulójára emlékeztünk, akkor az én testvérem kitalálta, hogy milyen jó lenne megcsinálni most legalább úgy azt az Ady-műsort, hogy Zoltán vetítésről szerepelne, mi pedig közben játszanánk a magunk Ady-dalait. És ez a műsor el is készült, és azóta már egy-két helyen el is játszottuk. Remélem, még fogjuk másutt is.

– A Tolna megyei klasszikusokat, Babits Mihályt, Garay Jánost is szokta olvasni?

– Szoktam. Babitstól a Cigány a siralomházban című verset énekelni is. A Kaláka zenekar ’69-ben alakult, és ennek most novemberben ünnepeltük az ötvenedik évfordulóját. Az ebből az alkalomból megjelent lemezen rajta is van ez a Babits-megzenésítés.

– Baka Istvánt, Mészöly Miklóst és Csengey Dénest ismeri?

– Mészölynek csak a novelláit olvastam, személyesen nem ismertem. Csengey Dénessel jó néhányszor találkoztam. Sajnos ő elég fiatalon meghalt. Talán a politika viselte meg őt ennyire, de őt volt szerencsém megismerni személyesen is, amikor éppen Cseh Tamással dolgozott együtt. Baka István nevét is ismerem.

– És a kortárs magyar költészetet ígéretesnek tartja?

– Lackfi Jánossal jó kapcsolatunk van, vele csináljuk a kapolcsi Kaláka Versudvart. Szabó T. Annával is elég szoros a kapcsolatunk. Lackfi János apja Oláh János, akitől szintén éneklünk két verset is. Ő néhány éve halt meg. Kányádi Sándortól két teljes kötetet éneklünk. Weöres Sándor szeretettel hallgatta a dalainkat, és még az egyik versét át is javította, mert azt mondta, hogy az úgy jobb lenne az éneklésben. Mi azóta is így énekeljük az Első szimfóniát. Legutóbb Pajor Tamással beszéltem, aki egy érdekes színfoltja a kortárs költészetnek. Volt mindenféle zenei és avantgárd fenegyerek, aztán megtért. Verset írni azért nem felejtett el.

– A szövegírás terén a zenei keret mennyire köti meg a kezét?

– Már szövegírás közben gondolok arra, hogy ebből dal lesz, és biztos korlátoz valamennyire ez a tudat. Ha gyerekeknek akarok dalt írni, akkor fontos nekem, hogy a szöveghangsúlyok a zenei hangsúlyokkal egybeessenek. Ez valamennyire persze lehet, hogy a gondolatra is kihat. Na de hát az egész költészet tulajdonképpen egy „gúzsba kötve táncolás”. A költő elhatároz egy rettentő bonyolult formát. Hogy ez segíti-e az ő gondolatait vagy éppen hogy korlátozza? Kényszeríti őt bizonyos formák betartására, amiből aztán az olvasó olyan asszociációkkal gazdagodik, amelyekre talán a költő nem is gondolt.

– Gitáron meg csellón kiválóan tud játszani, vagy van más hangszer is?

– Van még egy harmadik hangszer, amelyen jó játékosnak tartom magam, ezen mostanában elég keveset játszom. Amikor fiatal voltam, nagyon megragadott engem a dél-amerikai népzene. Volt több együttes, amely nagyon kedves volt nekem, nagy hatással volt rám, meg az egész Kaláka zenekarra. És akkor én beszereztem egy charango nevű hangszert, amely a dél-amerikai indiánoknak a pengetős hangszere, amelyet a kilencöves tatuból készítenek, és elég jól megtanultam rajta játszani. A Kalákában sokat használtam is, mostanában valahogy kevesebbet. De azért hogyha megkérdezne valaki, hogy én minek tartom magam, elsősorban mégiscsak énekesnek. Ez az én legfontosabb, legkifejezőbb hangszerem.

Soha nem írt verset azért, hogy nyomtatva megjelenjen

– Én szöveget csak gyerekeknek írok, nem vagyok költő, szögezte le Gryllus Vilmos. – Soha nem is írtam verset azért, hogy az papírra nyomtatva megjelenjen vagy azt valaki felolvassa. Csak azért írtam, hogy abból dalt írjak, és aztán el tudjam énekelni. Az csak az én munkamódszeremből következik, hogy jobban szeretek úgy írni, hogy először a szöveget, és ahhoz a dallamot. Általában ez a könnyűzenében fordítva van.

Azt kérdi, Weöres Sándor hatott-e rám? A lénye egészen biztosan. Sokat jelentett nekünk Weöressel való kapcsolatunk, azért is, mert egy ekkora ember szóba állt velünk akkor, amikor mi még a pályánk elején tartottunk. De tudom Sanyi bácsiról azt is, hogy amikor megkapott valami rangos díjat Ausztriában, mely komoly pénzzel járt, azt tízfelé vágta, és megnevezett tíz fiatal magyar költőt, és azt mondta, hogy ezeket ő támogatná ezzel a díjjal. Szóval ő tett is azért, hogy ösztönözzön másokat.