Plagizálták is Baka István szekszárdi költőt

Hozd el kedvenc Baka István-versedet, és beszélgess, teázz együtt Orbán Györggyel, Gacsályi Józseffel és Dicső Zsolttal a Tolna Megyei Illyés Gyula Könyvtárban – szólt a felhívás. Dicső Zsolt, a könyvtár munkatársa azért megjegyezte: az asztalon is vannak könyvek, ha valaki elfelejtett hozni. Bakával a résztvevők közül majdnem mindenki találkozott, és van egy-egy történetük vele kapcsolatban.

Dicső Zsolt a Székelyek című Baka-vers kapcsán mesélt egy anekdotát. Dinnyés József zeneszerző náluk aludt. Nem voltak már szomjasak, és ilyenkor az ember elkezdi megváltani a világot, s tették ezt a könyvespolcnál. Dinnyés odanézett, és kiszúrta a Baka-köteteket. Kivett egyet, fölcsapta, és a Székelyeknél nyitotta ki. Azt mondta: az egyik kedvencem, tudod, hogy megzenésítettem? És a család legnagyobb örömére hajnal kettőkor elénekelte.

Baka Tündének az jutott eszébe a versről, hogy szájról szájra terjedt határon túl, és szerzőt már nem is tudtak hozzá. Egyszer csak megjelent a Somogy című folyóiratban Fodor Géza néven. Tehát plagizálta valaki, merített a nagy népkincsből, és így jelent meg. Nem Fodor adta közre, de nem is tiltakozott. Úgyhogy a Somogynak helyesbítenie kellett.

Gacsályi József szekszárdi költő a Halál-boleró című költeményt emelte ki. Annak idején fönt a zeneműtárban kezdtek el beszélgetni a középkori irodalomról, aztán a kor zenéjéről. Volt pár régi zenelemez, azokat föltette, és szó esett a haláltáncról is. Így került sorra Baka Halál-bolerója, mely egyik kedvenc verse lett – már csak azért is, mert azokban az időkben ő is így fogta föl a halált. A vers daktilusból és spondeusból áll, formája kísértetiesen hasonlít a hexameterre, de nem az, csak a hexameter egyik kisöccsének tekinthető. A magyar nyelv talán az egyetlen olyan, amelyik képes bármelyik versformára. Gacsályi József csodálkozik, hogy a Halál-boleró című Baka István-verset még senki nem próbálta megzenésíteni.

Búcsúverset írt Baka

Az irodalmi teadélután folyamán felolvasták Baka István Gecsemáné című versét is. Ennek történetét a költő özvegye, Baka Tünde idézte fel. – 1994-ben egyszer mentem haza a főiskoláról, és odatette elém ezt a verset. Soha senki nem mondta neki, hogy betegsége végzetes. Az orvosok sem, hogy ne roppanjon össze. Velem már az első műtét után megosztotta az orvos, hogy itt nincs mese, kevés ideje van hátra, de Istvánnak én se mondtam. Mindig azt csináltuk, hogy fél évre előre megvettük a gyógyszereket meg mindent, hogy hadd lássa, hogy előretervezünk, hogy hosszú még az ideje. Mindenféle csodaszereket rendeltünk. Akkor divat volt a deutériummentes víz, és úgy voltunk vele, hogy majd az meggyógyítja; még a halászlét is abból főztem neki. Amolyan kettős beszédet folytattunk: amikor egymással vagy a vendégekkel beszélgettünk, úgy fogalmaztunk, hogy jövőre ez meg az lesz. Ő mindig bizakodott. A Gecsemáné című versből viszont kiderült, hogy mindent tud.