Az újjászületés sikeres és meggyőző bizonyítékait láthattuk a földvári tárlaton

Bakos András erdélyi származású művész 1968-ban született. A temesvári Nyugati Egyetem képzőművészeti szakán mint grafi kus kapott diplomát. A családjával együtt települt le Dunaföldváron 2000-ben. Jelenleg a helyi Magyar László gimnáziumban rajz és vizuális kultúra szakon tanít. Az őt jól ismerő és a kiállítását megnyitó pályatársa, László Sándor Gáborné, a gimnázium tanára szerint művészként akár egy remete, csendben, szinte észrevétlenül dolgozik. A külvilágnak egy kedves, de komoly tanárembert mutat magából, akiből – egy kicsit jobban megismerve – felcsillan a székelyes humor is. Amennyiben szakértői szemmel vizsgálnánk a munkáit, azokat mesterműveknek kellene neveznünk. Szerencsésebb azonban a kiállításlátogatójaként megtekinteni azokat, hiszen a komoly elemzések szövegbeöntése helyett sokkal kellemesebb hagyni, hogy magával ragadjanak, és egy élvezetes utazásra repítsenek bennünket az alkotásai. A művészt régóta ismerőknek kellemes meglepetés lett ennek a kiállításnak a modern világa. Az először a képek elé álló szemlélődőt pedig egy fiatal, energikus, modern eszközökkel alkotó fogja elvarázsolni. Bakos Andrással a megnyitót követően beszélgettünk. A hívek, a pályatársak, a tanítványok és az érdeklődők elismerően csodálkoztak rá a kiállított művekre, de ő mégis a nyilvánosság ilyen mértékétől egy kicsit idegenkedve állt előttük a megnyitó alatti saját méltatását hallgatva.

– Talán azért nem volt meg a komfortom, mert amit most megmutattam magamból, azt eddig magamban őriztem. A korábbi műveim, inkább a tájképek és a portrék, teljesen közérthetőek voltak. Hálás dolog azokat bemutatni. A mostaniak egy kicsit elvontaknak is mondhatók. A munkásságomban mindig volt egy ilyen vonal, de most kerültek előtérbe. Természetesen az embernek jólesik, amikor az ilyen munkákkal is el lehet jutni a nagyobb közönséghez.

– Melyik az igai arca?

– Ez egy kicsit olyan, mint amikor az ember művész és tanár is egyszerre. Lehet, hogy van még egy harmadik arcom is. Nem gondolom, hogy egysíkúnak kellene lennünk, amikor az élet bármelyik területén is dolgozunk. Ezekben a munkáimban használt eszközeimként a tus, toll, ecset, az akvarell – néha az akrill – jelenik meg. Digitális, vagy fotótechnikát sem használtam, legfeljebb a portrénál, hiszen egy örökmozgó gyermeket le kell fényképezni, ha le akarom festeni. Valószínűleg van bennem egy fegyelmezettség, amivel adott dolgokat meg tudok csinálni, és ezek juttatják a néző eszébe a komputer technikai hatásokat.

– Lássunk címszavakat. Megújulás...

– Mindenképpen szükségem van rá, és úgy érzem, hogy időnként meg is történik bennem. Ezekkel a most kiállított munkákkal eljutottam egy bizonyos szinthez, de ha most kezdenék neki, már innét folytatva, valószínűleg még tovább jutnék, mint ami most itt látható.

– Kitárulkozás...

– Nagy feszültséggel járt, de most már jó és felszabadító ez az érzés a frissen kapott viszszajelzések miatt. Ez most egy kedves emlékű állomás lesz a pályámon, ahonnét majd tovább haladok.

– A tanítványok hatása?

– Miközben megpróbálok nekik feladatokat találni, hogy lehetőleg minél kreatívabbak és építőbbek legyenek, megtalálom a magamét is. Ez jó így együtt. Ezért a hasonló dolgok náluk és nálam is megjelenhetnek, de különböző szinteken.

– Szeretve és tisztelettel fordultak önhöz. Helye van az ilyen érzelmeknek egy ilyen eseményen?

– Természetesen, hiszen mindenkit, aki eljött erre az eseményre, személyesen ismerek. Meg vagyok róla győződve, hogy legalább fele-fele arányban a barátság és a szeretet miatt érkeztek. Büszke vagyok azokra is, akik segítették a mai esemény fényét emelni. A kiállítást megnyitó László Sándor Gábornéra a Magyar László Gimnázium tanárára, és két nagyszerű darabot zongorán bemutató Perémi Erzsébetre.

Borítókép: A közönség soraiban ülők érdeklődéssel hallgatták a művész pályájának ismertetését