Hét lány vett búcsút az apjától

Lucinda Riley – Harry Whittaker: Atlas Pa Salt története

1928, Párizs. Egy ház kertjének a végében a végkimerültségtől összeesik egy kisfiú. A család, amely rátalál, befogadja, és a szelíd, koraérett, tehetséges gyermek kivirágzik az új otthonában, azt azonban nem hajlandó elárulni, ki is ő valójában. Miközben lassan fiatal férfivá cseperedik, órákat vesz a neves párizsi konzervatóriumban, és szerelembe esik. Már-már elfelejti a múltja borzalmait, és azokkal együtt az ígéretet is, amelynek a megtartására megesküdött. Ám amikor Európa-szerte felemelkedik a gonosz, a szíve mélyén ő is tudja, hogy eljön az idő, amikor ismét menekülnie kell.

2008, Égei-tenger. A hét nővér először gyűlik össze a Titán fedélzetén, hogy végső búcsút vegyenek a rejtélyes apától, akit annyira szerettek. Meglepetésükre Pa Salt a hetedik nővérre bízta azt a tárgyat, amely fényt deríthet a múltjukra. Ám minden napvilágra kerülő igazság újabb kérdésekhez vezet...

„Onnan, ahol most e sorokat írom, ki tudok nézni a kis padlásablakon. Korábban láttam, hogy a Landowski gyerekek közelednek az ösvényen. Iskolában voltak, és nagyon elegánsak az egyenruhájukban – Françoise fehér kesztyűt és szalmakalapot visel, amit ők zsirardinak hívnak, a fivérei pedig fehér inget és blézert. Bár gyakran hallom, amint Monsieur Landowski panaszkodik, hogy nincs pénze, a nagy háza, a csodás kertje és a gyönyörű ruhák, amelyeket a házban lakó hölgyek viselnek, azt súgják nekem, hogy nagyon is gazdag. Megrágtam a ceruzámat... Papa úgy próbált erről leszoktatni, hogy mindenféle rettenetes ízű dolgot kent a végére. Egyszer azt mondta, hogy az aznapi íz ugyan finom, de valójában méreg, úgyhogy ha csak közelítek vele a számhoz, meghalok. Mégis, amikor a tőle kapott fordítandó szövegen gondolkodtam, a ceruza valahogy bekerült a számba. Amikor észrevette, kiabálni kezdett, a grabancomnál fogva kirángatott a házból, teletömte a számat hóval, amit utána ki kellett köpnöm. Nem haltam meg, de gyakran eltűnődöm azon, vajon csak rám akart-e ijeszteni, hogy leszoktasson a ceruzarágásról, vagy valóban a hó és a köpködés mentett meg. Bár nagyon próbálok emlékezni rá, oly sok éve már, hogy a papát utoljára láttam, hogy az emléke egyre inkább elhalványul... Lehet, hogy így a legjobb. Igen, mindenképpen az a legjobb, ha elfelejtek mindent, ami régen volt. Így, ha kínoznának, semmit sem tudok majd elárulni. És ha Monsieur és Madame Landowski azt hiszi, hogy bízva a kis lakatban meg a kulcsban, amelyet a bőrerszényemben tarthatok, mindent le fogok írni a naplóba, amivel oly kedvesen megajándékoztak, akkor hatalmasat tévednek…” Forrás: Bookline