Hetvenöt gyertyát fújhat el az ünnepi tortán Andorka Sándor

– Isten éltesse! Hogy szolgál az egészsége?

– Nem mondhatnám, hogy valami jól... – felelte az aktív működéstől búcsúzó Andorka Sándor. – Nemrég estem át Szekszárdon egy artroszkópos térdműtéten, most gyógyulgatok. Nem az igazi, olykor úgy belenyilall a fájdalom, hogy alig lehet elviselni. A porckopásom már olyan mértékű, hogy elkerülhetetlen egy protézis beültetése. Ettől eltekintve viszont jól vagyok, Balatonföldváron lakom, az unokáim is itt laknak. Élem a nyugdíjasok csendes életét.

– Nem hiányzik a kézilabda?

– Nem szakadtam el végleg a sportágtól! Járom a környék sportcsarnokait, Veszprémet, Balatonboglárt, Siófokot, és megnézem a tehetséges unokám, Rozi mérkőzéseit. Amikor 2016-ban Pauban a Franciaország–Litvánia Európa-bajnoki selejtezőn elbúcsúztam, nem is gondoltam végleges búcsúra. Játékvezető-ellenőrként első és a másod­osztályú bajnoki mérkőzéseken gyakran vettem részt, s még jó párra szívesen elmentem volna, ha nem jön közbe a koronavírus-járvány.

– Egyszer egy interjúban az mondta, hogy nem élet az élet kézilabda nélkül…

– Szinte az egész eddigi életünket a kézilabdázás töltötte ki. Feleségemet, Marikát – aki még ma is aktívan edzősködik a siófoki utánpótlásban – a kézilabdának köszönhetően ismertem meg Tolnán, kisebbik fiam, Miklós nemzetközi játékvezető, legnagyobb unokám, a tizenhárom éves Rozi a Siófok KC korosztályos csapatának játékosa. Nagyobbik fiam ugyan nem a kézilabda mellett kötött ki, de a sport a mindennapi életének része, edzőként a megyei bajnokságban szereplő balatonföldvári futballcsapatot irányítja.

– Hogy lett önből kézilabda-játékvezető?

– Ez egy hosszú történet. Kétyen nőttem fel, s kezdetben fociztam, mint minden gyerek akkoriban. Bármilyen furán is hangzik ilyen kézilabdás múlttal a hátam mögött, de előbb 1966-ban a labdarúgó-játékvezetői vizsgát szereztem meg. Tagja lettem az MLSZ játékvezetői utánpótlás keretének, partjelezhettem például Palotai Károlynak és Emsberger Gyulának is. A karrieremben egy akkoriban nagy NB III-as rangadónak számító Dombóvár–Bátaszék összecsapás hozott törést. Idősebbik fiam, Péter ezen a napon született, ideges frusztrált voltam, nem sikerült valami jól ez a mérkőzés. Különvonat jött Bátaszékről, extrém hangulat uralkodott, és én nem voltam ura a helyzetnek. Az eszemben végig az járt, hogy mi lehet a kórházban? Közben letettem a röplabda-játékvezetői és a kézilabda-játékvezetői vizsgát is, s 1974-ben azt vettem észre, hogy már le is vezettem az első kézilabda-meccsemet, egy Tolnai Vörös Lobogó–Bőrdíszmű rangadót. Első játékvezetőtársam a szekszárdi Török Pál volt, aztán ahogy lépkedtem felfelé a ranglétrán, rátaláltam a kecskeméti Schóber Ottóra, akivel mind a hazai, mind a nemzetközi palettán elválaszthatatlanok lettünk.

– Jó pár mérkőzés kijutott önnek játékvezetőként. Mindent elért ebben a szakmában, amiért elkezdte csinálni?

– Itthon több mint négyszázötven meccsen, a nemzetközi színtéren majdnem háromszáz mérkőzésen bíráskodtam. Az NB I-ben egy szabadtéri, betonpályás Dunaújvárosi Kohász–Ferencváros női találkozón mutatkoztam be hetvennyolcban, s kilencvenkilencben egy Veszprém–Pécs férfimeccsen dirigáltam utoljára. A nemzetközi színtéren pedig Bukarestben, az olimpiai reménységek tornáján fújtam először a síp­ba. Akadt olyan idény, amikor négy Veszprém–Szeged rangadón működtünk, de számos nagy európai kupameccsen, korosztályos és felnőtt világbajnokságokon, Európa-bajnokságokon lehettem ott. A férfi klubkézilabda csúcsmeccse, a Bajnokok Ligája döntője ugyan nem adatott meg, de az 1999-es Granollers–Ademar León EHF-kupa-elődöntő sok mindenért kárpótolt.

– Egy elismert, sikeres játékvezetőt egyenes út vezeti az ellenőri székbe?

– Ne gondolja! Nem elég a játékvezetői múlt, az embernek saját magát kell továbbképeznie. Mivel beszéltem németül, angolul és oroszul, úgy gondoltam, hogy megpróbálom. Elkezdtem ellenőrködni itthon, majd külföldön. Rövid idő alatt bekerültem az európai szövetség játékvezetői bizottságába, én lettem a felelős az oktatásokért majd a játékvezető küldésért. Az EHF versenybizottságának tagjaként 2002 és 2012 között a játékvezetői kérdésekkel foglalkoztam, 2012 és 2016 között a klubversenyekért voltam felelős, 2004 és 2012 között pedig az Európai kontinens képviseletét láttam el a Nemzetközi szövetség játékvezetői bizottságában. Évente több mint ezer játékvezető-küldést bonyolítottam le, s bármilyen hihetetlenül is hangzik, mindegyiket innen, Balatonföldvárról, ebből a házból, ahol ma is élünk.

– Apropó Balatonföldvár! Hogy kerültek a magyar tenger partjára Tolna megyéből?

– Az Expressz utazási iroda szekszárdi kirendeltségét vezettem, amikor megnyitott itt, Földváron a Juventus Hotel. Az akkori Expressz-igazgató kért fel, hogy legyek én az igazgató. Nem lehetett rá nemet mondani. Összepakoltunk, és költöztünk. Fájó szívvel jöttünk el, mert nekünk mind a mai napig nagyon sokat jelent Tolna megye. Én is, Marika is szorosan kötődik, így amikor csak tehetjük megyünk haza. Somogy az otthonunk, de a hazánk mindig Tolna marad.

– Könnyen össze tudta egyeztetni a civil foglalkozását a játékvezetéssel?

– Kevés volt az olyan esemény, amelyik ütközött volna a munkámmal. A szállodában tavasz végétől ősz elejéig volt a nagy forgalom, akkor volt a csúcsidőszak, a kézilabda-szezon pedig ősztől tavaszig tartott. Akadtak ugyan nyári események, például a juniorok világbajnoksága, de ezt megoldottuk. Később a Fesztivál Hotelt is igazgattam, ma már mindkettő csak szép emlék, hiszen mindkettőből apartmanházakat alakítottak ki.

– Visszatérve a kézilabda-pályára: akadtak olyan játékvezetők, akiket ön segített előre a pályán?

– Voltak tehetségek, nem is egy. Büszke vagyok, hogy ma már a legjobbak között jegyzik a dán Martin Gjedinget és párját, Mads Hansent, akiknek annak idején én is egyengettem az útját, vagy a Bonaventura ikerlányokat, Charlotte-t és Julie-t. De hogy egy kicsit hazabeszéljek, a Tolna megyei kötődésű Pech Katalin, Vágvölgyi Mária párosnak is igyekeztem segíteni. A fiam, Miklós és pécsi párja, Hucker Róbert még bent van a körforgásban. Számos Szeged–Veszprém rangadót fújtak és a nemzetközi színtéren is letették a névjegyüket. Van egy nagyon tehetséges fiatal párosunk, Bíró Ádám és Kiss Olivér, ők nagyon messze eljuthatnak. Fontos lenne, hogy a junior vébén küldést kapjanak.

– Ha elfújja a gyertyákat a születésnapi tortáján, mit kíván?

– Egészséget a családomnak, mert ez a legfontosabb, enélkül a többi mit sem ér. Nagyon jólesett a Magyar Kézilabda Szövetség főtitkára, Horváth Gabriella minapi e-mailje, amelyben a következők álltak: „Köszönjük odaadó munkádat, kívánunk jó egészséget, megbízható és bölcs tanácsaid sok esetben segítettek és szükség esetén a továbbiakban is számítunk rád!”

Delegátus tagjaként ott volt a pekingi és a londoni nyári olimpián

Névjegy Andorka Sándor, Kétyen született 1945. július 28-án. Két gyermeke és négy unokája van. Labdarúgó-, röplabda- és kézilabda-játékvezető. Schóber Ottóval 453 NB I-es és 297 nemzetközi mérkőzést vezetett. IHF-megbízottként ott volt az 1985-ös olaszországi fiú és az 1987-es nigériai leány junior vb-n. Portugáliában C-világbajnokságon (1988), Ausztriában B-világbajnokságon (1992) bíráskodott, 1995-ben pedig az osztrák–magyar közös rendezésű női vb-n működött. Delegátus tagjaként ott volt a pekingi és a londoni olimpián, a 2018-as junior világbajnok magyar leánycsapatnak ő volt a vezetője. EHF-megbízottként nyolc férfi és hat női felnőtt Európa-bajnokságon járt, négy férfi BEK-döntőn, két női BEK-döntőn dolgozott, két férfi Bajnokok Ligája Final Four-on és egy EHF Final Four-on járt. Tizenhat évig volt az EHF bíróküldésért felelős első embere. Több alkalommal volt vizsgabiztos az IHF és az EHF játékvezetői tanfolyamain. Balatonföldvár díszpolgára, a Magyar Kézilabda-szövetség (MKSZ) 2002-ben és 2016-ban is a magyar kézilabdázásért aranyjelvénnyel tüntette ki. Az EHF jubileumi plakettjét 2015-ben kapta meg. Jelenleg a Somogy Megyei Kézilabda-szövetség örökös tiszteletbeli elnöke és az EHF örökös tiszteletbeli tagja.