Kollár Sándor: „Siránkozhatnék, hogy ez történt velem, de attól jobb lenne?”

„Már nem vagyok a régi. Siránkozhatnék, hogy ez történt velem, de attól jobb lenne? Inkább elfogadom a helyzetemet...”

Így fogadott Kollár Sándor, amikor szerdán reggel meglátogattam a decsi idősek otthonában, ahol portásként dolgozik. Régi barátság a miénk, talán húsz évre is visszanyúlik. A focipályán kezdődött, amikor jómagam még első éveimet tapostam újságíróként, ő akkor már ünnepelt „futballsztár” volt. Futószalagon lőtte a gólokat az NB III-ban, s az akkoriban még megyebajnokságnak hívott ligában. Pedig két évtizede – nem megbántva a mostaniakat – kiváló futballisták kergették a bőrt a pályákon. Kiss János, Kalmár Ferenc, Dienes Pál, Varga Ferenc, Porga István – hogy csak néhányat említsek közülük. Kollár Sándor a húszas évei közepén simán felvette velük a versenyt, a góljai utáni különleges mosolyát nem lehet elfelejteni. 

Csodás volt az élete, minden a sikerekről szólt, örökké sütött a nap. Csajozott, bulizott, ahogy minden fiatal – de a futball volt az örök szerelem. Amikor szögre akasztotta a csukát, még eljárt a szeniorok közé focizni, pedig nem volt olyan öreg. Élvezte a játékot, s közben tervezte a jövőjét. Aztán amikor édesapja jó tíz évvel ezelőtt elment, s ráhagyta a családi házat, felkerekedett, s meg sem állt Németországig. Egy plakátragasztó cég hívta, úgy volt vele, egy kicsit rendbe szedi magát anyagilag, aztán felújítja a házat, amit örökölt, s éli az életét – boldogan. 

A sors azonban nem ezt az utat szánta neki. Az egész kettős látással kezdődött, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Örök életében sportolt, mozgott, mi baja lehetne? Aztán hazautazott, és jött a vizsgálat, majd a diagnózis: sclerosis multiplex vagy ahogy a köztudatban elterjedt, SM (a központi idegrendszert, az agyat és a gerincvelőt érintő krónikus betegség). Igazából fel sem fogta, mert nem tudta, hogy ez mi, hogy ez mivel jár. Aztán elkerült Nagykőrösre rehabilitációra, ahol ilyen betegséggel diagnosztizáltakat kezeltek. A sok tolókocsi látványa szíven ütötte. „Vajon ez vár rám is?” – tette fel magának a kérdést. 

Felgyorsultak az események. Jöttek a kezelések, előbb Pécsre járt öt éven keresztül, mostanság pedig Szeged az úticél. Kéthavonta kap kezeléseket, amelyek betegsége szinten tartását célozzák. Decsen és Szekszárdon közben gyógytornász és konduktor foglalkozik vele – be van táblázva szinte minden napja. A mozgása nem a régi, nehezen jár, de jól van, nem fáj semmije, csak a lelke. Utóbbi azért, mert a régi focistatársak eltávolodtak tőle. „Sanyi, te rokkant vagy, nekünk meg nincs időnk, rohanunk” – mondja, miközben könnyekkel telik meg a szeme. Nehéz volt ezen túltennie magát, de úgy van vele, aki fontos számára, s akiknek ő fontos, azok ott vannak neki. Az édesanyja, a húga, s annak családja. Azt mondja, már nem a régi. Siránkozhatna, hogy ez történt vele, de attól semmivel sem lenne jobb, inkább elfogadja a helyzetét, s megpróbálja a pozitívumokat megkeresni benne. 

Kilenc éve dolgozik a decsi idősotthonban. Reggel nyolckor bemegy a portára, aztán négykor hazamegy. Szereti. Szereti, mert közösségben van, s szereti, mert őt is szeretik. Jól elbeszélget a lakókkal, akiknek mindig igyekszik segíteni. Valakinek az okostelefonját javítja, másnak a táskarádióját szereli meg. Hálásak neki, s ő is hálás, hogy a helyzetéhez képest itt megtalálta a számításait. Nemrég két riporter járt nála, s forgatott róla filmet a Magyar Sclerosis Multiplexes Betegekért Alapítvány megbízásából. Megható lett a videó, amelyet internetes oldalunkon, a TEOL.hu portálon lehet megtekinteni. 

Kollár Sándort másfél éve rabul ejtette egy új világ. Beiratkozott Braun Gábor művésziskolájába, ahol festeni és rajzolni tanul. Ahogy annak idején a gólokat lőtte, most úgy kerülnek ki a jobbnál jobb alkotások a kezei közül. Az elmúlt egy évben negyven képest festett meg, s volt már kiállítása az idősek otthonában és a helyi faluházban is. Mindent vászonra varázsol, legyen az akár egy arckép, egy tájkép, vagy egy elkapott pillanat. Ha hazamegy a munkából leül a tábla elé, kézbe veszi az ecsetet, és útnak indul egy másik világba. Ahol mindig süt a nap, ahol kék az ég, s ahol csodás a naplemente és a napfelkelte. Egyik alkotása az idősotthon falát díszíti, mi tagadás, feldobja az előteret. 

Persze az örök szerelem még ma is a futball. Imádja az olasz és a spanyol focit, a válogatott meccseit természetesen követi, és szurkol a csapatnak, hogy jövőre emlékezeteset produkáljon a németországi Európa-bajnokságon. „A tolnai fociról inkább nem mondok véleményt, amikor még játszottam, egy Decs–Őcsény rangadóra összejöttek ezerkétszázan, ma pedig Decsen csapat sincs már, s Őcsényben sem éppen a legszebb napjait éli a futball. Voltam tavasszal Mórágyon, a Bátaszék–Dunaföldvár bajnokin, de elég nehézkesen mozgok, így ilyenre csak nagy ritkán vállalkozok. Az ünnepek között azért elmegyek a kozármislenyi és a bátaszéki teremtornára – jó lesz egy kicsit újra belekóstolni a hangulatba” – fogalmaz. 

Apropó ünnepek! A karácsonyt nagyon várja, mert imád enni, s ilyenkor jobbnál jobb ételektől roskadozik az asztal. Az édesanyja és a húga is kitesz magáért, s neki jöhet minden, sültek, halak, töltött káposzta, sütemények. És egy-egy pohár sör, vagy bor is belefér. Azt mondja, januárban észre is veszi magán, ha jobban sikerül az ünnep, mert sokkal nehezebben mennek fel rá a nadrágjai. De hát, mit csináljon, ez a néhány nap erről szól. Az együtt töltött időről, a jó ételekről, a megnyugvásról, s a lelki béke megtalálásáról. 

„Nem rossz ez az élet, csak másabb, el kell fogadnom magam úgy, ahogy vagyok, mert ha siránkoznék akkor sem lenne jobb” – mondja búcsúzóul, s amikor azt kérdezem tőle, hogy mit kíván a 2024-es évtől, mosolyra húzódó szájjal, kissé fátyolos tekintettel hozzáteszi, nem vágyik sok pénzre, nem vágyik új autóra, nem vágyik semmi különlegesre. Csak élni és festeni szeretne.