Cigányok Magyarországon

Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az átlagemberek milyen keveset tudnak a Magyarországon élő cigányság életkörülményeiről, továbbá hogy hazánk jövője szempontjából is sorsdöntő jelentőséggel bír, vajon sikeres lesz-e a romák annyit emlegetett integrációja, nem csupán tanulságos, de hiánypótló munkának is kell minősítenünk azt az átfogó kutatást, melyet a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet végzett Marketing Centrum és a Budapesti Corvinus Egyetem bevonásával, és amelynek a célcsoportja a 16 és 64 év közötti, roma származású népesség volt. A kutatók munkáját nagyon megnehezítette, hogy az elmúlt öt-tíz évből semmiféle megbízható nyilvántartás nincsen a cigányság területi, illetve településnagyság szerinti megoszlásáról, a közbeszédben pedig igen sokan – olykor maguk a roma vezetők is – hajlamosak erősen túlbecsülni a cigányság lélekszámát. Nos, a felmérés készítői úgy vélik, hogy hazánkban – reális becslések szerint – ma mintegy 750 ezer roma él, zömmel az ország északi és keleti részén, illetőleg a Dél-Dunántúlon. Kiderült, hogy a fejlettebb területeken a cigány háztartások mérete kisebb, mint a fejletlenebb keleti régiókban (érdemes megjegyezni, hogy a három vagy több gyermeket nevelő cigány családok száma eléri a 30 százalékot), továbbá, hogy minél nagyobb egy település, annál feszültebb a viszony az ott élő cigány és a magyar lakosság között.  Számomra azonban a kutatás legelgondolkodtatóbb részének mégsem ez a megállapítás bizonyult, és még csak nem is az, amely a cigányságnak a többségi társadaloménál rosszabb egészségi állapotára és életkilátásaira vonatkozott, hanem ami a romák képzettségével (azaz képzetlenségével), főként pedig a foglalkoztatottságával volt kapcsolatos.

És itt nemcsak arról van szó, hogy azok aránya, akiknek rendszeres vagy alkalmi munkája van, kizárólag a szakképzettséggel bíró romák körében haladja meg az ötven százalékot, vagy hogy a képzettebb cigányoknak is mindössze a töredéke dolgozik, jóllehet ők korábban már megjelentek a munkaerőpiacon, hanem a finoman fogalmazva is brutális foglalkoztatási mutatókról. Így – egyebek mellett – arról, hogy a megkérdezett, 16 és 64 év közötti cigányok közül csupán minden negyedik állította magáról, hogy pénzkereső ember, majd 30 százalékuk azonban munkanélkülinek vallotta magát, különösen meg arról, hogy a roma háztartások nagyobb részében (egészen pontosan 55 százalékában) az ég világon senki sem dolgozik, és további egyharmadában is csak egyetlen valakinek van munkajövedelme. No, már most, ha komolyan hiszünk abban az állításban (és jómagam azt gondolom, teljesen igaz), amely szerint a cigányság kizárólag a tanulás és a munka révén képes kitörni a jelenlegi helyzetéből, úgy rögtön érthetővé válik, hogy a felmérést végző szociálpolitikai intézet szakemberei miért is vélik ez utóbbi adatokat tragikusnak és beláthatatlan következményekkel járóknak. Hiszen ha már manapság is azt tapasztalni (márpedig a kutatás ezt igazolta), hogy a felnőtt, cigány származású emberek munkavállalási aktivitása valamelyest elmarad a szüleikétől, úgy elég könnyen belátható, hová is vezet, hogy igen sok családban hovatovább a harmadik nemzedék nő fel úgy, hogy nincsen lehetősége dolgozni, továbbá, hogy a közvetlen környezetében jószerivel senkit sem lát munkába járni. És bár a kutatás – mint említettem – kétségkívül hiánypótló, világos, hogy csupán diagnózist adhatott. A java, vagyis a terápia, még hátravan.