A gyerekeket és a családokat segítette hosszú évtizedekig

Kovácsné Kaszás Beatrix négy évtizedet dolgozott a nevelési tanácsadóban (később lett az intézmény neve szakszolgálat), ebből csaknem harminc évet vezetőként. A pszichológusi-gyógypedagógusi munkáját és a vezetői feladatait igyekezett mindig úgy ellátni, hogy a hozzá fűződő, szakmai és emberi elvárásoknak a lehető legjobban megfeleljen. Az utolsó öt év, a köznevelés átszervezését követően, elsősorban vezetői feladatokat igényelt. Mint mondta, ennek keretében a hivatali munka ugyancsak kivette az energiáit. Óriási segítséget jelentettek neki a kollégái.

– Szögezzük le: aki negyvenegy évet ledolgozott, annak joga van elfáradni. Ezzel együtt nem volt könnyű a döntés, két évig érleltem, készültem rá. Segített az elhatározásban, hogy szép családom van, s bár nem elvárás velem szemben a főállású nagymamaság, örömmel veszek részt a gyermekeim, unokáim életében addig a szintig, ameddig arra igény van – mondta Kovácsné Kaszás Beatrix.

Egy francia költőtől, Paul Elouardtól, vett idézet volt eddigi élete mottója: „Mert céltalan az út, ha nem tudod, hogy csak együtt küzdheti ki harcát és reményét az ember, hogy megértse és megváltoztassa a világot”.

Érettségi után gyógypedagógusnak készült, 1977-ben végzett a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán, 1984-ben pedig az ELTE pszichológia karán.

– Pályakezdőként nem voltak messzire látó terveim, annyit tudtam, hogy a gyógypedagógia pszichológia gyakorlatával akarok foglalkozni. Ugyanakkor őszintén örülök, hogy részt vehettem a magyar szakszolgálati rendszer kialakításában, mely a gyermekmentálhigiénés ellátás legnagyobb szervezetévé alakult. Gyógypedagógiai, pszichológiai, logopédiai, gyógytestnevelési ellátást és korai fejlesztést nyújt. Jó látni, hogy egy szervezett, szakmailag magas szinten működő intézményt hagyhatok az utódaimra.

A kérdésre, hogy segített-e a magánéletében a pszichológiai végzettsége elmondta, a párkapcsolata előbb „keletkezett”, mint a pszichológus diplomája. Sőt a férje segítette hozzá a képzések megszerzéséhez és biztosította az otthoni feltételeket a munkájához.

– Egyébként pszichológus reggel nyolc és délután öt között vagyok, sem otthon, sem a magánéletemben nem vagyok az. Talán egy kicsit tudatosabb és tapintatosabb vagyok a családi és baráti kapcsolatokban, de ebbe a pszichológiát sosem vontam bele, még akkor sem, ha direkt kérdeztek. Nem szabad a szerepeket összekeverni, szigorúan tartottam a határokat. Nem kellett soha választanom a család és a munka között, a lehetőségeim úgy alakultak, hogy mind a két területet örömmel, bevonódással éltem meg. A férjemmel negyvenegy éve élünk együtt, támogattuk, segítettük egymást a saját lehetőségeink szerint. Építészként ő még nem nyugdíjas. A lányunk gyógypedagógus, két kislánya van, a fiúnk szintén építész, egy kisfia van, és heteken belül várjuk a második gyermeket. A család alapvető, meghatározó, a legfontosabb, de – és ezt minden nagyszülőnek javaslom – a saját önállóság feladása nélkül.

A felvetésre, hogy a statisztikai adatok szerint sok a csonka család, nem könnyű a mai gyerekeknek és a szülőknek sem, így reagált:

– Ne tegyünk úgy, mintha a csonka család jelensége, a magatartási probléma, tanulási probléma, életvezetési gondok az elmúlt néhány évben alakultak volna ki. Ugyanezek a problémák húsz-harminc-negyven éve is fennálltak, de a legtöbbről szemérmesen hallgattunk, illetve a szűk és lassú információáramlás miatt nem nagyon volt nyilvános. Azt látom, hogy manapság más a probléma tüneti megjelenése és – természetesen nem mindenkire vonatkozóan – a tünetekkel nem nagyon tud az oktatási rendszer mit kezdeni. Adott a XXI. századi gazdasági, társadalmi és információs struktúra, és ehhez képest nem egyszer ötven-hatvan évvel ezelőtti pedagógiai módszerekkel próbáljuk azokat megoldani. Ki kell Magyarországon is dolgozni azokat a pedagógiai modelleket, melyek megfelelnek a jelen követelményeinek. Van már nagyon sok jó kezdeményezés is, főleg azoknak örülök, melyek nem elsősorban az ismeretek nyújtására, hanem a személyiségfejlesztés egészére vonatkoznak. Hogy min változtatnék a világban, ha ezt megtehetném? Adnék minden embernek toleranciát, együttműködési készséget, hitet a szó erejében, belátási képességet, és feltétlenül humorérzéket – mondta Kovácsné Kaszás Beatrix.

A mai fiatalok az úgynevezett Y generáció tagjai

Egy Arany János-idézettel szoktam arra a kérdésre válaszolni, hogy jobbak vagy rosszabbak-e az Y generáció tagjai, mint a régiek: „Hajt az idő gyorsan, rendes útján eljár, Ha felülünk felvesz, ha maradunk nem vár. Változik a világ” Nem rosszabb, nem jobb: más. Legyen is más, hiszen megváltozott a világ, a műszaki, társadalmi környezet. A mai gyerekek általában nagy tudással rendelkeznek, gyors reakció jellemzi őket és az információ sebes utolérése és befogadása. A megváltozott feltételekhez az előző generációknak is alkalmazkodnia kell, mert a digitális világ ismerete nélkül lemarad az idősebb korosztály is. Amúgy nem elzárkózni kell a digitális lehetőségektől, hanem megtanulni jól kezelni. Legyen a digitalizáció az élet egy része, de nem csak ez az élet. Mint általában mindenre, úgy erre is igaz, hogy a mértéket kell jól eltalálni. Ez igazából a szülő feladata: megtanítani először saját magát, majd a gyermekeket arra, hogy éljenek jól a digitális eszközökkel. A felnőttek pedig – a felesleges ellenkezések és elzárkózások helyett – tanulják meg a digitális eszközöket használni.