A húrok szerelmese a hangszerkészítő

A tambura a hosszúnyakú lantok családjába tartozó pengetős hangszer. A szerb, cigány és magyar népzenében is használatos lant reneszánszát éli, élőzenében egyre többször lehet találkozni vele, még úgy is, hogy főleg a századfordulón volt népszerű.

– A pengetős hangszert a magyar hangszerkészítők fejlesztették ki a cigányzenekarok mintájára – mondta Tatai Ernő. – A régi típusú facsapos tamburáknál a nyakon nincs fogólap (kottatartó), és az acélhúrból vágott érintők közvetlenül a nyakba vannak beleerősítve. A hat tagból álló család – E-prím, A-basszprím, E-basszprím, kontratambura, tamburacselló és a tamburabőgő – hangszereit már nem lehet egy fából kifaragni, hanem külön készül a hangszertest és a nyak. Elvileg ugyanúgy négy húr van rajtuk mint a hegedűkön, de a gyakorlatban csak a tamburabőgőn található négy húr, mert a többi típuson az első húr mindig kettőzve van, ami jóval erősebb, színesebb hangzást eredményez.

Tatai Ernő a kezdeteket felelevenítve ismertette, a nagybátyja Barcson élt, házilag készített prímtamburákat. Édesapja szintén a hangszer elválaszthatatlan szerelmese volt, tőle hozta el 1978-ban Bonyhádról az első hosszú nyakú lantját, három hónap alatt megtanult játszani rajta. Azóta megfertőződött, nem tud lemondani róla. Minőségi hangszereket készít, melyeket a Hagyományok Házában vizsgálnak be, minősítenek. Valamennyi hangszere egyedi, számmal (azonosító) ellátott népi iparművészeti védjegyes alkotás, amely minőséget garantál. Készítőjükre utalva a nyakba egy letisztult és elegáns „TE” monogram kerül. A remekművek tömör rostú juharfából készülnek, amely szép hangzást biztosít. A népi iparművész kívülről szeszlakkal fényezi vagy pácolja a testet. A cédrussárga, sötét tölgy szín a legfelkapottabb, a hangszerkészítő és -javító kedvence azonban a natúr, mert látszik a fa száliránya.

Jelenleg tíz mesterremeke van kiállítva a fővárosban: öt a Műcsarnokban található az Országos Népművészeti Kiállításon, három a Népi Iparművészeti Múzeumban, kettő pedig a Hagyományok Házában.

Így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy Tatai Ernő több pályázaton is nagy sikert ért el tamburáival. A XII. Népi Mesterségek Művészete kiírásra idén háromszázharminc alkotó küldött be munkát, száztizet állítottak ki, az első díj lett az övé. 2015-ben a XVI. Országos Népművészeti Kiállításon ezüstoklevelet vehetett át. Mint mondja, a népi iparművész cím elnyerésének feltétele, hogy bizonyos darabszámú – minimum húsz–harminc – alkotást kell minősíttetni, a rang odaítéléséről pedig bíráló bizottság dönt.

A hangszerkészítő közölte, a piacon egyre több a giccs, olyanok is készítenek, akik nem értik a hagyományokat, ezzel az alkotás elveszíti magas művészeti értéket képviselő jellegét. Egy remekműhöz jó anyag, türelem és odafigyelés az alap, hiszen a különböző hangszerekhez eleve más-más sablon és méret szükséges. Egy hét alatt nem lehet hangszert készíteni.

Tatai Ernő harminc nap alatt két tamburát készít, külföldi megrendelésre is dolgozott már. Véleménye szerint egy hangszer minden körülmények között legyen hangszer, olyan, hogy ha a zenész ránéz, akkor rögtön tudja ki készítette.

Keleti és délszláv hatás érvényesül

A tambura hangszertípus magyar nyelvterületen Tolna, Baranya, Bács-Kiskun és Csongrád megyékben volt a legismertebb. Ezen túlmenően Fejér, Pest, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Békés megyékből is adatolható a hangszertípus szórvány elterjedése. Valószínűleg a horvát és boszniai területekről elvándorló burgenlandi vagy gradistyei horvátok által jelenhetett meg a tambura. A magyarországi tamburák morfológiai jellemzőinek vizsgálata és elnevezése szintén arra mutat, hogy a népi hangszerkultúrában fennmaradt hangszertípus elterjedésében a török hatás mellett a délszláv közvetítés lehetősége is fennáll. Keleti hatást mutat a tamburák körte alakú hangszerteste, míg az újabb tamburák ovális formája valószínűsíthetően olasz hatásra alakult ki, amely főleg az A-basszprím tamburák mandolinforma hangszertestén figyelhető meg.