Bándi Imre: a legszigorúbb kereszténységben nőttünk fel

Az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesületének székhelyén, Pakson tizenöt–húsz fős tagságuk van, Erdélyből pedig egy-egy rendezvényükre hatvan–hetven ember szokott ellátogatni hozzájuk. Bándi Imre elnök a tagságuk csökkenését nem tartja akkora problémának, hiszen elmondása szerint amúgy egy összetartó közösségről van szó, amelynek tagjai bármikor számíthatnak egymásra.

Gyűlölködés kísérte személyüket

– Nagyon nehéz volt elfogadtatnunk magunkat – mondta lapunknak Bándi Imre. – Én 1990-ben Székelyudvarhelyről érkeztem Szekszárdra, és a kezdeti időben nagyon is érzékelhető volt a gyűlölködés. Tolna megyében körülbelül öt-hatezer erdélyi magyar helyzetét érintette a rendszerváltás. Az akkori művelődési házban havonta egyszer gyűltünk össze, hogy tájékozódjunk a lehetőségeinkről. Ott alakult meg az egyesület, amelynek tagja lettem. Az MMG Műszergyárban kezdtem el dolgozni, mechanikus, elektromechanikus termékeket gyártottam. A gyűlölködés, hogy elvesszük a magyarok munkáját, sajnos sokáig végigkísérte az életünket. Szerencsére az eltelt évtizedekben mindez elcsendesedett, úgy érzem, hogy mostanra szép lassan megkedveltek minket. Elmondhatom, hogy erdélyi magyarként már nem kerülünk hátrányos helyzetekbe, és megyei szinten sokat teszünk azért, hogy ez így is maradjon – tette hozzá Bándi Imre, aki Pakson él tősgyökeres paksi feleségével. Fiuk, Bándi Imre József 11 éves.

Este hattól petróleumlámpával világítottak

– Az elmúlt évtizedekben Tolna megyéből is sokan visszamentek Erdélybe azok, akik a rendszerváltás után ideszöktek, menekültek vagy csak áttelepültek. Legalább az ötven százalékuk, körülbelül háromezren. Hiányoztak nekik az otthoniak – mondta Bándi Imre, aki maga is húszéves korában élte át, hogy ott kellett hagynia édesanyját, édesapját, testvéreit, rokonságát, és a távolság miatt nem láthatta őket annyiszor, amennyiszer szerette volna. Az egyesület elnökeként hangsúlyozza, hogy a történelem során Magyarország, Erdély, Székelyföld mindig is összetartozott, de szerettei hiánya őt is sokáig kísértette. Ahogy tudta, hozta őket Magyarországra, vagy meglátogatta őket, hogy minél közelebb lehessen hozzájuk.

– A szüleim Zetelakán éltek. Az édesapám ott van eltemetve. Sosem feledjük, a hiánya a mai napig bennünk él. Az édesanyámat Paksra költöztettem, a szomszéd utcában vásároltunk neki egy házat. A családunkból még a két nővérem él, az egyikük Székelyudvarhelyen, másikuk Temesváron lakik. Szokták mondani, hogy a székely ember a jég hátán is megél, és nem hiába mondják. Minket nagyon szigorúan neveltek, a legszigorúbb kereszténységben nőttünk fel, amelyet a mai rendszerből hiányolni is szoktam. Nekünk mindent tudnunk kellett, és olyan fegyelemre tanítottak bennünket, hogy még a leglehetetlenebb helyzetekben is helyt kellett állnunk. A Ceausescu-rendszerben például este hattól tíz óráig nem volt villany, így petróleumlámpánál kellett tanulnunk, ebből a szigorból sem engedtek soha. A székelyek, erdélyiek a viszontagságok ellenére jókedélyű, melegszívű, segítőkész emberek maradtak, de sosem felejtik el, hogy mennyi nehézségen kellett úrra lenniük.

Bándi Imrének az egyesületi munkája is nagyon fontos. Azt mondta, megörökölte az elnöki tisztséget, miután sokan elhunytak a régi egyesületi tagok közül. Kiemelte, hogy náluk nincs tagdíj, azért, mert az Erdélyből elszármazottak mind szegényen érkeztek Tolna megyébe, és, úgymond, nem akarták egymástól elszedni a pénzt, inkább az önzetlen segítségnyújtásra alapoztak.

– Az országos szervezetünknek, az Erdélyi Körök Országos Szövetségének köszönhetően minden problémát meg tudunk oldani, hiába sok a költségünk. Fontos kiemelni, hogy ha nem dolgoznánk egész évben, az is több százezer forintot emésztene fel, például az ügyvédi és egyéb munkadíjak miatt. Amire büszkék vagyunk, hogy a mai napig ki tudjuk adni az Átalvető című újságunkat negyedévente háromezer példányban, amelyet a határon túli magyarság ingyen kap, Székelyudvarhelytől Bécsen át Torontóig mindenhol, ahol magyarok élnek.

Tevékeny szervezet az erdélyi magyaroké

Az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesületét 1990-ben jegyezték be, programjukat minden évben januárban egyeztetik a közgyűlésükön; majd februárban egy kisebb vacsorával egybekötött bál keretében gyűlnek össze. Márciusban a székely szabadság napját ünneplik, és Pakson állítják fel a kopjafát az önkormányzat előtt, meghívott vendégeik Erdélyből, Székelyföldről is érkeznek. Részt vesznek városi rendezvényeken, nyáron két, egyhetes tábort rendeznek, a kézművesség, a székely sportok, a néptánc, népdalok, versek, mesék témakörében. Szeptemberben a puliszkafesztiválnak adnak helyet, amely nagy büszkeségükre már országos rendezvénnyé nőtte ki magát. Októberben a paksi városi rendezvény keretében koszorúznak, decemberben pedig záró vacsorával búcsúztatják az évet.

Az erdélyországi gyökerek ápolása küldetést jelent

Az ötvenesztendős Bándi Imre él-hal a régi bútorokért, órákért, tárgyakért; a kárpitozás, restaurálás a legkedvesebb hobbija. Szabadidejében szívesen tevékenykedik az otthoni műhelyében. Hobbiszinten gitározik. Bándi Imre Székelyudvarhelyen született, Zetelakán járt általános iskolába, a székelyudvarhelyi II. számú ipari líceumban végzett fémforgácsolóként, majd tévé- és rádióműszerész képzettséget szerzett. Az asztalosságra zete­lakai szomszédja tanította ki. Hargita megye egyik üzemében kezdett dolgozni, majd katona lett. A forradalom utáni miniszterelnök, Ion Iliescu beválasztotta negyvenfős katonai rendőrségébe, így ha vészhelyzet volt, a nap huszonnégy órájában mennie kellett. Nem akarta az életét egy ember miatt kockára tenni, leszerelt, s attól tartva, hogy zaklatni fogják, egy hét alatt elhagyta az országot. 1990-ben települt át Magyarországra. Az erdélyi gyökerek, a székely kultúra ápolása küldetés a számára.