Szívesen bíbelődik a munkás rézdomborítással

– Mit keres egy budapesti ötvös, egy kilencszáz lakosú Tolna megyei faluban, Sárszentlőrincen?

– Keveset – mondja Eisenmayer Jenő. – De nem azért vagyok itt. Sosem voltam egy nyomulós, pénzhajtó, önmegvalósító alkat. Budán nőttem fel, a piaristáknál érettségiztem 1974-ben, aztán beadtam a jelentkezésemet a továbbtanuláshoz, három helyre. Megjelöltem a képzőművészeti főiskolát, mivel a bátyám festőművész volt, s én is jártam rajzkörökbe. Emellett érdekeltek az állatok, a természet, így egy mezőgazdasági főiskolát is beikszeltem. Plusz, a biztonság kedvéért – ha se ide, se oda nem vennének fel –, egy érettségihez kötött szakmát, az ötvöst. Fémdomborításokat már tizenévesen készítettem, a saját szórakozásomra, nem hittem, hogy ennek még egyszer az életben hasznát veszem. És mit ad Isten? Ebből élek negyven éve. Sárszentlőrincre a válásom után költöztem, 10-11 éve. Oláh Erika zománcműves a párom.

– A főiskolai felvételik ezek szerint nem jöttek össze.

– Ellazáztam a dolgot. Mivel a szakmai felvételik korábban voltak, mint a felsőoktatásiak, és engem már felvettek ötvösnek, lementem lustába. Biztos kapaszkodót éreztem, nem erőltettem a felkészülést, aminek meg is lett az eredménye, vagy inkább: eredménytelensége. Bekerültem a pénzverdébe, kitanultam az ezüstművességet, belekóstoltam az aranyművességbe, a Szakma Kiváló Tanulója versenyen, 1976-ban második helyezést értem el. Később kereskedői végzettséget is szereztem, és részint ékszerboltosként, részint ékszerkészítőként, -javítóként dolgoztam. Még a Sugárban is voltam ékszerüzletvezető-helyettes. Ez a szakma úgy működik, hogy bedolgozunk egymásnak. Mert van, aki ehhez, van, aki ahhoz ért jobban, van, aki ilyen, van, aki amolyan géppel, speciális szerszámmal rendelkezik. Most is kapok még Pestről kisebb megbízásokat.

– Akkor vannak arany- és ezüstkészletei?

– Dehogyis! Már csak rézzel dolgozom. Azt kell tudni, hogy minden munkához körülbelül kétszer annyi nemesfém kell, mint amennyit végtermékként látunk. Erre én nem rendezkedtem be. Inkább arra törekedtem, hogy a gyártás helyett az alkotás felé mozduljak el. Közreműködök a párom zománcékszereinek elkészítésében, ötvösmunkával, és vannak közös rézdomborításos, tűzzománcos kompozícióink. Nyitott műhelygalériát működtetünk, amit kezdenek felfedezni a turisták, de ez még megélhetést nem biztosít. Szellemi szabadfoglalkozásúakként próbálunk létezni, el-eljárunk vásárokba, s keressük a más megmutatkozási és árusítási lehetőségeket, ahogy a többi alkotó, most már az internet segítségével is. Volt már 15–20 közös kiállításunk. Most Tolnán nyílik egy, augusztus 17-én, főként szakrális művekből, a templom búcsúnapján.

– A szakma melyik részét csinálja legszívesebben?

– Körülbelül húsz éve tértem vissza komolyabban a domborításokhoz, cizellálásokhoz. Kezdett élénkülni a hagyományőrzés, és mindenféle karperecet, varkocskorongot, medált, sapkarózsát rendeltek az azzal foglalkozók. Ez hosszadalmas, nagy szaktudást, sokféle szerszámot, eszközt igénylő munka. Többször kell lágyítani az anyagot, az elő- és a hátlapján is dolgozunk, miközben a másik oldalt szurokréteggel látjuk el, hogy védjük. Aztán azt lemossuk, tehát kosz is lesz bőven. De megéri, mert a végeredmény csodaszép. A sikerélmény nem marad el.

– Nem hiányzik Budapest?

– Eleinte nagyon hiányzott a nyüzsgés. Vágytam én a nyugisabb életre, de ez túl nyugodtnak tűnt. Aztán megismertem az előnyeit, hogy a boltban, a postán, a hivatali ügyintézésnél nem állunk százan sorba. Kibontakozhatott az állatszeretetem: van kutya, macska, tyúkok, libák. Egyre jobban éreztem magam, vidéki lettem. Tíz éve még Budapest bármelyik pontjára odamentem autóval, és bárhol találtam parkolót. Nem értettem, hogy miért teszi le valaki a kocsit a város szélén, ha felmegy, és miért választja inkább a tömegközlekedést. Ma már megértem. Erikával 15 éve ismerkedtem meg. Egy darabig távkapcsolatban éltünk, le-lejöttem Sárszentlőrincre, egy-két hétre, aztán egy-két hónapra; jó kikapcsolódás, szinte üdülés volt. Aztán eldöntöttem, hogy felszámolom a pesti dolgaimat. Édesanyám meghalt, két gyerekem külföldön dolgozik; ideköltöztem. Már itt vagyok otthon, bár sokszor még most is az az érzésem, hogy csak nyaralok.

Ő volt az 1956-os forradalom legfiatalabb sebesültje

Eisenmayer Jenő 1956-ban született Budapesten. Nyolchónapos volt a forradalom idején. Ezt azért fontos megemlíteni, mert őt tartják nyilván a harcok legfiatalabb sebesültjeként. Házukba szovjet aknagránát csapódott, a födém egy része leszakadt, s a homloka megsérült. Máig látszik a sebhely.

Ötvös és kereskedő végzettséget szerzett. A rendszerváltásig több ékszerboltban dolgozott, sokféle munkatapasztalatot szerzett, aztán egy kollégájával ékszerkészítő és -javító vállalkozásba kezdett. Ez 1997-ig működött, azt követően magánzó lett, ma szellemi szabadfoglalkozású, két év múlva megy nyugdíjba. Elvált, házasságából két gyermeke született: lánya vésnök, fia újságíró. Mindketten Írországban élnek. Sárszentlőrincre 10-11 éve költözött. Párja Oláh Erika, az ismert zománcműves. Volt már jó néhány közös kiállításuk Pakson, Tamásiban, Tolnán, Szekszárdon és Budapesten is.