A dzsungeltúra után kajakkal evezett a Csendes-óceánon

Borítsa a feledés jótékony homálya azt, hogy Máté István mely tan­órán nézegette titkon a pad alatt a földrajzi atlaszt. Míg a táblára egyébként kedvelt tanára rejtélyes jeleket rótt, addig ő képzeletben a világ túlszélén járt. Vágya valóra vált, eljutott Új-Zélandra, és olyan útijegyzet-sorozatot készített, mely egy leendő filmes forgatókönyv alapjául is szolgálhatna.

„Gulf Harbour. A környék, ahol lakom. Bevallom, mikor először pillantottam meg ezeket az utcákat, házakat, dimbes-dombos kerületeket, először el sem hittem, fel sem fogtam igazán, hogy hol vagyok valójában. A saját tökéletesnek hitt, otthon hagyott életemben éltem még a fejemben hónapokon át, és minden itteni ház, utca, ember, ledolgozott munkanap, hétvége, illat, íz, alkalom, pillanat csak amolyan ködbe vesző álomképként sejlett fel valahol a tudatom által érzékelt világon jócskán túl...

Aztán ahogy teltek az esős, ködös téli munkáshetek, az ólomlábú, súlyos, sötét és egyhangú hónapok, lassan-lassan elkezdtem erőt gyűjteni. Elindultam először csak egyre többet sétálni, később aztán autókázni a környéken. Lassan, nagyon lassan döbbenek rá, hogy... Hihetetlen ország ez az Új-Zéland! Bár minden pillanatban, lépten-nyomon érzi az európai vándor, hogy bizony fiatal gyarmaton jár, hogy minden olyan esetlen és kiforratlan, mégis átitatja az egészet valami emberfeletti, ősi erő, ami határtalanságával, tekintélyével és néma megfoghatatlanságával már sokkal-sokkal régebb óta itt van, mint mi, emberek...”

István először egy építkezésen kapott állást, napi tizennégy óra munkát is vállalt, mert szüksége volt a pénzre. Később egy borászatnál is dolgozott. Volt ebben némi családi indíttatás is, hiszen Szekszárdról Új-Zélandra települt nagybátyja borászattal foglalkozik. A munka augusztustól karácsonyig tartott, újévkor István beült a kocsijába, és kezdetét vette a nagy kaland.

„Útikönyvünk annyira csábító leírással kampányolt a kimondhatatlan nevű Waioparupaipai, vagy valami ilyesmi nevű csörgedező patakocska mellett, hogy végül beadtam a derekam; újabb brutálisan poros és padlólemez-leszakítós zötykölődések árán eljutottunk a dzsungel (szó szerinti) bejáratához, és kezdetét vette a Jumanjit megszégyenítő látványt nyújtó túránk.”

Az őserdő mellett természetesen nem lehetett nem megismerkedni közelebbről a Csendes-óceánnal sem. Az egykori garaysta diákot a hullámok hátán érte a nagy felismerés, hogy mennyi mindent is köszönhet Csirzó Zoltán testnevelő tanárának.

„Gyulával, újonnan megismert honfitársammal arra jutottunk, hogy olyan lehetőségeket rejt magában a Csendes-óceánon (no persze annak csak partvidékén), az Abel Tasman parkban való kajakozás, hogy semmiképpen nem szabad kihagyni egy ilyen alkalmat. Szerencsére Csirzó tanár úrtól az elmúlt évek tiszai vízitáborai során tanult skilleket itt remekül kamatoztatni tudtam mind akkor, mikor rettenetesen nehéz volt már húzni az evezőt, mind akkor, amikor (majdnem) borulás lett egy-egy nagyobb hullámból, valamint persze kikötéskor is. Így hát furcsa érzés kerített hatalmába, mikor nekivágtunk a hajóútnak; egyszerre éreztem magam újra gondtalan gimnazistának, és vakmerő, világjáró kalandornak.”

Máté István expedíciója negyvenkét napot ölelt fel, a tervezett hatezer-ötszáz helyett nyolcezer kilométert megtéve és közel háromezer új-zélandi dollárt elköltve (csak a tájékoztatás kedvéért: 1 NZD nagyjából 200 HUF – a szerk.). A sors különleges szeszélye folytán az általa egyébként nem sokra tartott, másnak viszont márkanevet jelentő német gépjárműve pontosan – mondhatni centiméterre kiszámítva – nagybátyja auck­landi háza előtt robbant le.

„Így utaztam körbe a világ egyik legérdekesebb, legfurcsább, legsokszínűbb és mégis legegyszerűbb országát. Hihetetlen helyeken jártam, nagyszerű emberekkel találkoztam a világ minden tájáról. Lettek coloradói, kaliforniai, német, olasz, francia, indiai, lengyel, latin-amerikai, természetesen kiwi (új-zélandi), és talán a legfontosabb: új, magyar barátaim. Néha a saját határaimat feszegetve vágtam bele egy-egy újabb, szuper kalandba, olykor pedig napok teltek el különösebb izgalom nélkül. Csodaszép vidékeken jártam, azonban az igazi utazást mégis magamban, mélyen a gondolataimban tettem meg.”

Segített a Magyar Nagykövetség

A járványveszély miatt a hazautazás sem nélkülözte az izgalmakat. „Ha Trump szigorítja az Európába repülő gépekre vonatkozó szabályokat, esetleg az utazási irodám törli a foglalásomat, vagy például Új-Zéland »komolyodik meg« (ez mondjuk kizárt), netán az uniós tagállamok zárják le a határokat, akkor fennáll annak a veszélye, hogy egyszerűen nem tudom hogyan, merre elhagyni a szigetet. Ami paradox helyzetet eredményezhet, ugyanis közben lejár a vízumom, így kitoloncolhatnak az országból” – írta Máté István, aki szerencsére még éppen időben felkerült a Magyar Nagykövetség által vezetett, a hazaszállítandók nevét tartalmazó listára.

Keletre tekint

Máté István kortársai többségével ellentétben nem valamelyik nyugat-európai, avagy amerikai egyetemen tanulna tovább. Ellenkezőleg, tekintetét Erdély felé fordítja. Különböző indíttatások hatására úgy tervezi, hogy Kolozsváron a Babeș–Bolyai Tudományegyetemre beiratkozva diplomáciai szakot végez.

Borítóképünkön: Új-Zélandon még homoksivatag is található. Máté István Paki Sand területén