A kukoricalevél alkotássá válik a kezei közt

– Mi ebben a jó? Miért szereti csinálni?

– Megnyugtat – mondja Pete Jánosné. – Természetes anyag, öröm a vele való munka. Egy iskolai konyhán dolgozom, mikor hazajövök, itt a kert, elvégezzük a férjemmel amit kell, aztán bemegyünk a belső szobába, ahol a csuhéval foglalkozunk. Egészen más ott a hangulat!

– A környezet amúgy se stresszes. Júliamajorban ritka lehet a madárdalnál nagyobb zaj…

– Igaz, de az alkotás öröméhez kell az a környezet, ahol ott vannak a szükséges eszközök, és azok a dolgok, amelyek nemrég készültek. Például egy kiállításra Jézus keresztútjának eseményeit, stációit dolgoztam fel. Csak a járvány miatt húsvét körül nem lehetett sehol bemutatni. A szoba polcán várják a következő tárlatot.

– Hány kiállítása volt már?

– Körülbelül tizenöt.

– Az alkotói munka folyamatos, vagy ilyenkor, kukorica-betakarításig nincs alapanyag?

– Augusztusban kezdjük szedni, válogatni a kukoricacsövet fedő szebb leveleket. S aztán indul a szezon. Általában február–márciusig tart ki az anyag. Amikor nincs csuhé, mást csinálok esténként. Most éppen mellényeket kötök.

– Csuhéból figurát nehezebb készíteni, mint használati tárgyakat?

– Pont a baba a könnyebb. A használati tárgyak nem olyan haladósak. A sodrás sok időt elvesz.

– Mi mindent csinál?

– Dobozokat, kosarakat, edényalátéteket, lábtörlőket, lámpabúrákat, papucsokat, székülőkéket, fakeretre fonva, de még ágyat is, aminek dikó a népies neve. Saját ötlet alapján született meg a lóca és a sajttartó. Ilyeneket még senki másnál nem láttam.

– Szokták figyelni egymás munkáit?

– Tagja vagyok a Tolna Megyei Népművészeti Egyesületnek. Zsűriztetéseken is részt veszek. Találkozunk és figyelünk egymásra. Tizennyolc éve kezdtem a csuhéval foglalkozni. Legtöbbet a sióagárdi alkotótárstól, Say Katától tanultam.

– Értékesítés?

– Arra nincs időm. Azt szoktam mondani, hogy nálam venni nem lehet, csak kapni.

Tanítja is

A 62 éves Pete Jánosné 18 évvel ezelőtt, egy tengelici szakkörben sajátította el a csuhétárgyak és figurák készítésének alapjait. Később sokat tanult a sióagárdi Say Katalintól. Ma már ő is tanít, gyerekeket és nyugdíjasokat, nyári táborokban és kézműves-foglalkozásokon. Karácsonyi és húsvéti készület idején is rendszeresen megkeresik, hogy tartson bemutatót vagy kiállítást, Dombóvártól Tolnáig. Munkáit zsűrizteti, ezek alapján – összegyűjtve a kellő zsűri számot – kapta meg öt éve a Népi Iparművész címet. Júliamajorban él a férjével. Három gyermekük és öt unokájuk van.