„Harcolok tovább, amíg élek”

Olvasóink közül sokan megszerették Bogáncsné Nagy Anitát, aki végig vállalta, hogy megosztja érzéseit, életének egy részét azokkal, akik érdeklődnek a betegsége iránt.

Rengeteg ember van, aki a sorstársam, mondta Anita. Ezzel üzenni szeretnék nekik is. Igenis vállalni kell a kemoterápiát, ha csak az a megoldás. Nagyon fontos a szűrővizsgálat. Komolyan kell venni. Nagyon komolyan. Egy életünk van. Olyan gyorsan megvan a baj. 

Amikor kiderült Anita betegsége, amputálni kellett a mellét, majd a szövettani eredmény mutatta ki az agresszív rákot, illetve azt, hogy nem tovább terjedő volt, tejcsatornában megrekedt. Akkor a sebész azt mondta, ő nem adna kemoterápiát, csak sugárkezelést. Az onkológián viszont azt mondták neki, kemoterápiát kell kapjon. Ő akkor azt mondta az orvosának: a sugárterápiát végigcsinálja, de a kemoterápiát nem szeretné. Az orvosa azt közölte, ha a kemoterápiát nem vállalja, a sugarat sem kaphatja meg.

Aztán jött a koronavírus-járvány. Próbáltak orvosokat keresni ez idő alatt, majd egy külföldi kórházzal vették fel a kapcsolatot. Gyógyszereket szedett, melyek rettentő drágák voltak. Szekszárdon gyűjtést szerveztek, a neten árverést csináltak, hogy ki tudják fizetni a helyreállító műtétet, illetve ki tudják váltani a gyógyszereket. És a gyógyszerek jók voltak.

Sajnos eljött a nap, amikor anyagilag nem győzték a gyógyszerek költségét. Anita úgy gondolta, eltelt lassan két év, negatív eredményei vannak, nem történhet meg még egyszer ez a rémálom. Sajnos rosszul gondolta. Miután abbahagyta a gyógyszerek szedését, három hónap után megtörtént a baj.

– Fájdalmaim lettek a bordámon. Először enyhék, majd ahogy teltek a hetek, egyre erősebbek. Viszonylag jól bírom a fájdalmat, de a végén sírtam, annyira fájt az oldalam. Röntgenvizsgálat következett, sajnos már az az eredmény sem volt jó, de nem volt egyértelmű. Láttak a bordán valamit. Ezután CT-vizsgálatra küldtek. Ennek eredménye viszont már rémálom volt. Vese-, máj- és csontáttét lehetséges diagnózissal.

– Összetörtem. Lelkileg, testileg és fizikailag. Felvettük az onkológus orvosokkal a kapcsolatot. Nagyon kedvesen, emberségesen fogadtak. Minden kérdésemre választ kaptam, de PET CT-re még el kellett menjek. Közben a vérképem katasztrofális lett. És a PET CT megerősítette a legnagyobb félelmem. Ismét mellrák, de már vesében, májban és csontban is áttétet produkált. Korai szakaszban. Egy világ dőlt össze bennem. Csak ültem és megszólalni sem tudtam. A gyerekeim előtt nem mertem sírni, és csak annyit kérdeztem magamtól, vajon mennyi időm van még hátra.

– Vállaltam a kemoterápiát. Háromhetente kaptam hat kezelést. Fantasztikus ápolók és orvosok foglalkoztak velem. Mindig olyan légkört biztosítottak, ami nyugalmat adott. Az onkológus orvosaim minden kérdésemre választ adtak, megnyugtatnak. Telefonon bármikor el tudom érni őket. Jól reagáltam a kezelésekre, a vérképem nagyon sokat javult.

– Így telt el újabb egy év, tele reménnyel, jó munkahellyel, sok-sok örömmel. A mellrák gyönyörűen gyógyult, az áttétek a vesémből, a májamból, a lépemből, a nyirokból eltűntek. Hála az orvosaimnak! Nagyon jól éreztem magam, dolgoztam, éltem a mindennapi életemet. Pörögtem. Nekem ez a lételemem: a mozgás, a pörgés...

– Aztán három hete furcsa érzéseim lettek. Egyszer csak nem tudtam menni segítség nélkül. A lábamat nem tudtam mozgásra kényszeríteni. Azt hittem, ez még a kemoterápia utóhatása, de sajnos nem. Bementem az onkológiára, azonnali vizsgálatokat kértek. Emberségből a szekszárdi onkológia fantasztikus. Az ápolók segítőkészsége, az együttérzésük, a mosolyuk leírhatatlan. Mindig sokat nevetünk, sztorizgatunk, és ezt nem azért csinálják, mert „betegek vagyunk”. Egy rossz szavam nem lehet az onkológiai dolgozókról, nekem csak segítenek. 

– Azonnal kaptam infúziót, gyógyszereket, és már aznap tudtam járni, és hála Istennek, azóta is járok. A lépcsőzés felfelé már jó, lefelé nehézkes, akkor szédelgek még picit. De a lényeg, hogy tudok menni. A lábam miatt azonnali CT-m volt, ami agyi ödémát mutatott. Sugárkezelés. Újra egy világ omlott össze bennem. Már megint valami. Akkor miért volt a kemoterápia, ha máshol ismét visszajött?! Nem tudni...

– Május harmincadikán kezdik a sugárterápiát Pécsen. Tizenöt adagot fogok kapni. Remélem, ezzel vége lesz már ennek az egésznek, mert egyre nehezebben viselem. De nem adom fel. Soha. Kissé bizonytalan a járásom, de tudom koordinálni. Jelenleg itthon vagyok, nem dolgozom. 

Nyernem kell, nincs más opció
Sokan kérdezik, hogyan bírom? A kezelés miatt vannak hullámvölgyeim. Van, amikor egész nap sírok, máskor fel akarom adni. Annyira fáj mindenem, hogy azt mondom, bárcsak meghalnék. Sajnos, ezt a családom velem éli meg. Szüleim folyamatosan jönnek, amikor magam alatt vagyok, segítenek, amiben tudnak. A családom mellettem van. A férjem segít nagyon sok mindenben, és próbál lelket önteni belém.

Nyernem kell, mondogatom magamnak. Itt nincs más opció. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen jó lesz megint a gyerekeimmel együtt ugrándozni, fogócskázni, kirándulni, élményeket gyűjteni. Nekem az ő boldogságuk a legfőbb cél.

Felismertem azt is, hogy azokat az embereket, akik csak lehúznak a negatív energiájukkal, akik mindent jobban tudnak rólad, akik a szemedbe vigyorognak, a hátad mögött pedig kibeszélnek, el kell kerülni. Én megyek és harcolok tovább. Amíg élek. És remélem, az még nagyon sokáig fog tartani. Bízom benne, hogy a példámból sokan merítenek erőt.