Amikor az Oroszlánkirály című rajzfilm megelevenedik

– Régóta tervezett célkitűzés valósult meg a kelet-afrikai, tanzániai expedícióval, avagy váratlanul adódott egy lehetőség? 
– Ez egy nagyon régi, gyermekkori vágyam volt – kezdte Gőbölös Péter. – Az igazi vonzalom Kelet-Afrika iránt Kittenberger Kálmán és gróf Széchenyi Zsigmond művei alapján alakult ki bennem, könyveiket rongyosra olvastam. Azután adódott a lehetőség, hogy egy barátommal, akit hasonló és mély érdeklődés vonzott Kelet-Afrikába, együtt szervezzük meg az utat. Mindkettőnk célja az volt, hogy olyan tájon mozogjunk, melyen az őstermészet részeivé válunk. 

– A sátorponyván tanyázó éjszakai sáskát megörökítő fotóból arra következtetek, hogy nem mindig a kényelmes szálloda szolgált szállásként. 
– Valóban így volt. Megérkezésünk után Arusha városában az éjszakát egy szállodában töltöttük, de másnap reggel már indultunk tovább egy terepjáróval a Maszáj-fennsíkra. Este már itt aludtam, sátorban. Egy darabig a ledöngölt földes főúton haladtunk több száz kilométert a szavannán, majd erről az útról is letértünk, és innentől kezdve úttalan utakon autóztunk száz kilométereket a sátortáborunk felé. Ami egy olyan, festői helyszínen volt, ahol megelevenedett előttem a gyermekeimmel sokszor megnézett Oroszlánkirály című rajzfilm. Egy hegy oldalában voltak a sátraink, és előttünk húzódott a végtelennek tűnő Maszáj-fennsík. Ezzel a látvánnyal nem tudtam betelni, minden reggel vagy hajnal lenyűgözött. A szavannán a színek élesek, a kontúrok erősek. Ahogy itt mondják, itt minden nagyobb, erősebb, élesebb, illatosabb, hangosabb és szúrósabb, mint bárhol bármi más a világon.

– Azt azért tudjuk, például az ön által is említett vadászíróktól, hogy az afrikai szavannai sátorozásnak megvannak a veszélyei. Ízeltlábúak, kígyók, nagyvadak...
– Érdekes módon az emberre veszélyes ízeltlábúakkal avagy hüllőkkel semmilyen konfliktusom nem volt. Egy-egy akácia liget alatti deleléskor a hártyásszárnyú rovarokkal volt nehéz, mert fáradhatatlanul és megfékezhetetlenül szálltak az arcunkra, és nincs hatékony riasztási módszer. Egyébként is, én az állatoktól nem félek, sem a rovaroktól, kígyóktól, sem a veszélyes nagy ragadozóktól. Inkább csak az emberektől... Ám rá kellett jönnöm, hogy a maszájok kedves, békés, kifejezetten barátkozó emberek. Az esték a táborban felejthetetlenek voltak. Az éjszaka hangos a békák, a rovarok, a madarak és egyszer-egyszer a leopárd hangjától. Hajnal felé felébredve a hangok alapján úgy éreztem magam, mintha egy óriási állatkerti madárházban lettem volna. 

– Milyennek látta a kelet-afrikai vadvilágot, van remény a fennmaradására? 
– Maszájföldön szinte csak ősi legeltetés folyik, helyenként lehetett csak a sárkunyhók mellett egy kis konyhakert-féleséget látni. A legeltetés mértéke az elmondások alapján nő. Szerencsés helyzet, hogy a maszájok a vadvédelmi szakemberekkel, a vadászokkal jóban vannak, hiszen a vadászturizmus bevételéből jelentős összegekkel létesítenek nekik fúrt kutakat, állat itatókat és a megélhetésüket könnyítő más fejlesztéseket. Ezáltal a maszájok érdekeltek a vadon élő állatok védelmében. Azon afrikai országokban, ahol a vadászatot betiltották, az őslakosság a vadállatokat kiirtja, megeszi. Ahol az átgondolt és ellenőrzött vadászati turizmus működik, mint például Tanzániában, ott van vadvédelem, ott van élőhely védelem, ezáltal megvalósul a természetvédelem is, ott van megfigyeléseken alapuló vadlétszám gazdálkodás, és ez jól látszik is a Tanzániai vadbőségen. Fontos, hogy ebben az őslakosok együttműködők és partnerek. 

– A maszájok miként fogadják a fehér embert? 
– Előzetesen sok helyen sokfélét olvastam a maszájokról, és az európai megközelítésekből adódóan ellentmondásos kép alakult ki bennem róluk. Az önmagát felvilágosultnak tartó nyugati világ elítéli a maszáj törzsek életét, közösségi működését, mindezt úgy, hogy a nyugati világban sok-sok olyan lelketlen, kíméletlen emberi viszonyrendszer van, amit a maszájok ítélhetnének el. Egy dolgot leszögeztem magamban az ottlétem alatt: a jó Isten mentse meg a maszájokat a mi európai, felvilágosultnak mondott viszonyrendszereink befolyásától! Az első találkozás érdekes volt, hiszen ők egy szál textilszövetbe öltözve, a férfiak és a fiúk egy pangával – sújtókéssel – az oldalukon és egy bottal a kezükben élnek. Ez az összes eszközük és tárgyi vagyonuk. Érdeklődve és már-már szánalommal nézték sok csomagunkat, fotófelszerelésünket, láthatóan nem értették, hogy miért kell nekünk ennyi holmi. A maszájok kezdeti bizalmatlanságát a zsebemben ott lapuló mentolos rágógumival sikerült feloldanom. Ettől először krákogtak, prüszköltek, majd szemléletes „rágózási bemutatóm” ellenére megették. A fényképezőm kijelzőjén visszanézve a közös csoportképeinket, őszinte szívből jövően jókat nevettek, ezen meg én derültem nagyokat. Így rendkívül békességesen elnevetgéltünk. Életem szívderítő pillanatai voltak ezek. Így a szuahéli „hakuna matata" – „minden rendben van", avagy „ne aggódj, légy boldog" – kifejezésük lényegét ott, az akáciák alatt, törzsi közösségükben igazán átéreztem. Néhol azért előfordult, hogy a fényképezőm kifejezetten zavarta a helyieket, de a mobiltelefonomat – amit hálózati lefedettség híján csak fotózásra, filmezésre használtam feltűnés mentesen – annyira nem figyelték.

– A férfiak többsége bizalommal, barátsággal közeledett hozzám, sokszor látványosan kezet nyújtva, néhányukon láttam csak bizalmatlanságot, idegenkedést. A maszájok szikár emberek, nem hajlanak meg, van tartásuk. A koruk nem számít, többségében nem is tartják nyilván, sokan nem is tudják, hogy mikor születtek, de ennek számukra nincs is jelentősége. A napot kell túlélni, ételt-italt találni, a vadállatoktól megmenekülni, az életet jelentő jószágokat megvédeni és éjszakázni valahol. Érdekes tapasztalat volt számomra, hogy a kék szemem látványától a maszáj hölgyek egy része, főleg a fiatal lányok igen látványosan féltek, többen jajgatva, hujjogatva takarták el kezükkel vagy egy kendővel szemüket, arcukat. Ez a félelem azért, idővel, a nők körében is feloldódott. A gyerekek az ütött-kopott, viharvert, széles karimájú kalapomtól féltek nagyon, de baseball sapkámmal már megbékéltek. A kisebb gyerekek a homlokomra feltolt napszemüvegemet figyelték, s akadtak, akik riadtan futásnak eredtek, ha a szemüveget a tűző napra érzékeny szememre helyeztem. Egyébként a gyermeki kíváncsiságuk és barátkozási szándékuk bájos volt, sokszor megnevettetett.

– Lesz-e ennek az útnak valamikor folytatása? 
– Szeretném, ha lenne. A kelet-afrikai tájat, az élővilágot, a csillagos égbolt alatti tábortüzes estéket, a szavannai éjszakákat, a hajnali hangokat, színeket, a fényeket és az illatokat nem tudom elfelejteni. Afrika tényleg elvarázsolt, és valóban rabul ejtett. A szavannát elhagyva a visszaúton, a repülővel történő elutazásunk előtti napon eljutottam az Arusha térségi esőerdőbe is. Itt a trópusi világot még, ha időben röviden is, de megnézhettem. Az őserdőben megkerestük a híres magyar vadász, Nagy Endre sírját, ahol a szíve van eltemetve. Én pedig azt mondhatom, hogy ezt a különleges térséget, ezt a kelet-afrikai országot zártam véglegesen a szívembe.

Velük is együtt élt a gyulaji utazó 
– A sátorba időnként bemászott egy-egy kis gekko, a sátram előtt óriási sáskák jöttek az esti lámpafényre, időnként az étkezőasztalra. Tusolásnál, a fapalánkon egy bájos kis zöld béka követett a nagy szemeivel. Néha egy kis erdei egér is szaladgált a közelben. A reggelinél egy nagy virágú cserjére megérkezett egy-egy vérpiros kolibri, a kávét szürcsölve gyönyörködve figyeltem ezeket a miniatűr lényeket. 

További megfigyelések a helyiekről 
A törzsi falvacskák szanaszét elhelyezkedő sárkunyhóinak vázát fonott, sárral körbetapasztott gallyakból építik meg. A közösség rendkívül zárt, az életvitelben nagy szerepet játszanak az ősi rituálék. A fiúk-férfiak életét a pásztorkodás, az állattartás tölti ki, a nőkét a gyermeknevelés, az élelem előállítása és a víz beszerzése, ebbe besegítenek a nagyobb gyerekek is. Szerelmen alapuló házasság nincs.