A jó kapcsolat alfáját és ómegáját a megfelelő kommunikáció jelenti

Dr. Mihalec Gábor arról beszélt, hogy a biztonságérzetünket hogyan alapozhatjuk meg a mai, a korábbiaktól lényegesen eltérő időszakban. Napjainkban olyan korban élünk, amely ezer szálon megsebzi, kikezdi biztonságérzetüket – mondta. Először jött a járvány, hittük, ha vége lesz, fellélegezhetünk, minden megy a régi kerékvágásban. Ehelyett jött utána a háború, az energiaválság, és egyre inkább úgy érezzük, hogy sehol sem vagyunk biztonságban.

Ahhoz, pedig, hogy a család biztonságban legyen, annak alapját elsősorban lelki értelemben kell megteremteni. Ehhez nagyon fontos az elköteleződés és annak kimondása. Nem csak az, hogy egyszer kimondtuk azt a násznép előtt, hanem kell a naponkénti elköteleződés is. Jelezni a társnak, hogy fontos nekem, hogy szükségem van rá, és hogy ő is számíthat rám, bízhat bennem, itt vagyok mellette, és ellenállok a külső csábításnak. 

Lényeges az is, hogy legyen önismeretünk és tudjuk pontosan magunkról, hogy miért reagálunk dolgokra úgy, ahogyan azt tesszük. Lehet, hogy egy régi, esetleg gyerekkorunkban kapott hasonló seb, ijedtség, bántódás elevenedik meg, amelyre most az adott helyzet szinte rímel, s ez tesz bennünket nagyon szomorúvá, vagy kontrollálhatatlanul dühössé. Aki fel tudja ismerni ilyenkor érzelmi állapotát, s azt is, hogy mi kelt benne ilyen érzést, sokkal jobban tudja szabályozni viselkedését, elkerülhető a konfliktus.  

Ugyanígy fontos az is, hogy nyugalmat tudjunk teremteni magunk körül. Mert sokan, éppen akkor, amikor nagy a baj, megengedik maguknak, jogosnak érzik, hogy durva szavakat használjanak, megemeljék a hangerőt, hangosan becsapják az ajtót. Pedig éppen akkor van szükség arra, hogy nyugalmat árasszunk magunk körül. Kell a nyugodt otthoni légkör, amelyet mi teremtünk meg. Vannak otthonok, ahová benyitva szinte érezni a félelem, vagy a tekintély szagát, másutt pedig érezni lehet a béke, az elfogadás illatát.

Mihalec Gábor beszélt arról is, hogy néha az elkeseredettség, félelem, tehetetlenség pánikot okoz. Az évtizedek során kialakultak bennünk automatizmusok, hogy miként reagáljunk bizonyos helyzetekre, de ha pánikba esünk, elengedjük a kormányt, s mint egy robotpilóta, a pánik az irányít bennünket. Ilyenkor az kell, hogy eldöntsük, tudatosuljon bennünk, hogy ez nem az az irány, amerre szeretnénk menni, és vissza kell nyernünk az irányítást sorsunk felett. 

A kapcsolatban feszültséget okoznak az eltérő igények, vágyak, akarások. Hogy ezt enyhítsük, legfontosabb, a kapcsolat alfáját és ómegáját is jelentő kommunikáció, hogy beszélgessünk, ismerjük meg, hogyan szeretné a másik vinni ezt a kapcsolatot, mint egy járművet a közös úton.

Ebben, mondta az előadó, hátrány, hogy a férfiak kevésbé nyitottak az ilyen beszélgetésre. Lehet ezen úgy segíteni, mondta a többségében női hallgatóságnak, hogy egyénileg idomuljanak a másikhoz, felfogva úgy a kapcsolatot, mint egy táncot, amelynek megvan a maga koreográfiája, jól berögződött lépéssorozata. Bár a táncban a férfi vezet, és egy talpraesett hölgy el tudja vele hitetni, hogy ő vezet, pedig közben arra mennek, amerre szeretné. Ha az egyik fél változtat, az a másikat is készteti arra, hogy a harmónia érdekében lépjen utána, és egyszer csak létrejön egy új, közös koreográfia. Persze legjobb, ha nem ilyen fondorlatos eszközökkel, hanem tudatosan, megbeszélve, egyetértésben tud a család egy irányba fordulva haladni.

Szó volt az alá-, és fölérendeltségről, arról, hogy ha valamelyikük alárendelődik, az csak rövidtávon hoz némi hamis stabilitást. Hosszú távon az alárendelt fél egyre hajlamosabb lesz depresszióra, a fölérendelt pedig nem fogja azt az örömét lelni a másik fél uralma alá hajtásával. Igazi intimitás, igazi gyengédség csak egyenrangúak között jön létre. Ha nincs így, a másik előbb-utóbb azt veszi észre, arra figyel, hogy valaki más mindig kedves, csinos, jól ápolt, és elveszíti az érdeklődését társa iránt. 

Egy másik téma volt a megbocsátás. A konfliktushelyzet utáni kiúton az egy mérföldkő. Egy olyan, amely a múltat nem engedi a jelenbe átjutni. Kell húzni egy vonalat, hogy ami a múltban történt, azt maradjon is a múltban. Ehhez viszont azt kell, hogy legyen meg az olyan alázat, hogy belátjuk, én itt és itt tévedtem, itt és itt hibáztam, s az, hogy ma itt tartunk, az az én hibámból is fakadt. Mert nincs, vagy csak nagyon szélsőséges helyzetben fordul elő, hogy kizárólag csak az egyik fél hibás. Akkor van igazán esély egy kapcsolatban az újrakezdésre, amikor mindkét fél felismeri, hogy mi volt az ő hozzájárulása, s ezért sajnálatát fejezi ki, bocsánatát kéri.

A legjobb pedig, ha megtanuljuk működtetni házasságunkat, mondta, ha nem várjuk meg, hogy ezer sebből vérezzen már az a kapcsolat. Hogy olyan sebeket okozzunk egymásnak, amelyeket már alig lehet meggyógyítani, hanem az első jelzéseknél kis korrigáló mozdulatokat teszünk, és nem kell száznyolcvan fokot változtatni, hanem csak azokat a kis útvonal újratervezési lépéseket, mint amiket a GPS is diktál autóvezetés közben. Ha azokat megtesszük, akkor hosszú távon képesek vagyunk boldogan élni együtt. 
Mint párterapeuta, nagyon fontosnak tartja, hogy egyfajta társadalmi misszióként, küldetésként segítsen az embereknek abban, hogy mi az amit meg lehetne előzni, azért, hogy ne kelljen kríziseket átélni, és hogy tanuljanak, akár mások hibáiból is.

Párterapeutaként belelátva párok százainak kapcsolatába, ismeri azokat a hibákat, amelyeket sokan elkövettek. Azért ír könyveket is, hogy tanácsokat adjon. 
Legutóbb, mondta a járványhelyzet idején végzett egy kutatást, közel 1300 ember válaszaira építve. Arra kereste a választ, hogy mi jelentette a különbséget azok között a párok között, akik a karantén nyomása alatt is képesek voltak fejlődni, növekedni, és azok között, akik elindultak lefelé a lejtőn. Több mint százezer adat elemzése során sikerült kristálytisztán megfogalmazni azt a hét pontot, amely különbséget tesz a két csoport között, és nagyon egyszerűen átültetők az életbe ezek a tapasztalatok.

Ez az utolsó könyve, a Viharálló szerelem. De nagyon büszke egy korábbira, a Gyűrű kúra címűre, amelyik az egyik legmagasabb, több mint 50 ezer példányban megjelent magyar nyelvű házassági könyv, azt hét nyelvre fordították le, és sok egyházban például jegyespárok oktató tankönyvként is használják.

Szerkesztőnk, Szepesi László egy podcast adásban is beszélgetett a szekemberrel a témában, amit a linkre kattintva tudnak meghallgatni.