A sok kütyü nem pótolja az esti mesét, ölelést

Az ügy akkor alaposan felkavarta az érzelmeket. Apuka a kisfiával végighaknizta az összes tévécsatornát, ahová behívtak pszichológust, pedagógust, szociológust, mindenki mondta az okosat: a kisfiú lelkében az eset rendkívül mély nyomot hagyott. 

Gondolom, azóta a már iskoláskorba érő fiúcska az új társait bosszantja, és nehéz természetét azzal magyarázza a környezete, hogy milyen rettenet történt vele az oviban. Félreértés ne essen, egyetlen percig sem állítom, hogy az óvónőnek joga volt – még ha szeretetből is tette, ahogy ő állította – a kis rosszcsont kezét megkötözni. De olyan meghurcolátatást, ami őt érte, azért nem érdemelt. 

Én egy kis faluban jártam óvodába, utáltam délben aludni, rosszalkodtam, sarokban álltam. Akkor még senki nem szállt harcba a gyermeki jogaimért, még az anyukám sem, ő is azt szerette volna, ha alszom. Az általános iskolában kifogtunk egy olyan osztályfőnököt, aki a rossz gyerekeknek körmöst adott vonalzóval. Férfi volt, nagyot ütött.

A gimiben a matektanár a füzettel vágta fejbe az embert, ha valamire nem tudta a választ. Egyszóval vannak szép és rossz emlékeim, de nem gondolnám, ha rossz a kedvem, az említettek befolyásolnák. A mai gyerkőcök már nem diavetítőn nézik a mesefilmeket, tableten, okostelefonon játszanak. A sok kütyü azonban nem pótolja az esti mesét, a puszit, az ölelést anyától, apától. Lehetnek jó és rossz emberek a környezetében, de leginkább a szülőkön múlik, hogy milyen felnőtt lesz belőle.