Egy felsőbbrendű intelligencia is teremtett ezt-azt

Egyesek azt képzelik, hogy leborulást, térden csúszást, imádatot várnak tőlük; márpedig ők senki előtt nem fognak megalázkodni! Mások meg azon értetlenkednek, hogy miért kell a papokban hinni, mikor azok is gyarló emberek. Isznak, nőznek, fiúznak. (Pedig nem a pap a dicsérendő sztár, hanem a főnöke, a neki is megbocsátó Jóisten.)

Olyan hittel kapcsolatos tévhit is létezik, miszerint csalogatják, meg akarják nyerni az egyházak az embereket, hogy lépjenek be hozzájuk, mint egy pártba, aztán tartsák be az ottani szokásokat, például hozsannázzanak, égre emelt szemmel. Pedig nem felfelé, nem kifelé kell tekintgetni, árulkodó jeleket figyelve, beszervezést gyanítva, hanem befelé, magunkba szállva vizsgálódni.

Megbízható, segítőkész ember vagyok-e, családcentrikus, másokat felemelő, vagy nem? Csak azokat kedvelem-e, akik velem haverkodnak, vagy az én szeretetközegem ennél tágasabb? Mit tettem hozzá a világhoz? Vannak-e olyan dolgok, eredmények, amelyek nélkülem nem léteznének? Mert aki létrehozta a maga kis teremtéseit, könnyebben belátja, hogy – ahogy Einstein nevezte – egy felsőbbrendű intelligencia is teremtett ezt-azt az idők kezdetén.

Karácsony táján meg-megpiszkálják az embert az ilyesfajta gondolatok. Aztán dobja a témát, mert zavarja, unja, utálja. Blaise Pascal fogalmazta ezt meg nagyon frappánsan: „Az emberek megvetést éreznek a vallással szemben; gyűlölik, mert hátha igaz.”