Nem véletlenül kívánnak a bányászok egymásnak jó szerencsét

Ezt valószínűleg annak köszönhetem, hogy van egy kis klausztrofóbiám. Nem mondom, hogy az Aggteleki cseppkőbarlang nem tetszett annak idején, de őszintén szólva miután bejártuk, rájöttem, hogy mi az, ami egyáltalán nem hiányzott az életemből.

A nyáron úgy adódott a páromnak köszönhetően, hogy bemehettem egy bányába Ausztriában. Nos, nem igazán fűlt hozzá a fogam, de annyit meséltek már róla, és annyit írtam a nagymányoki és szászvári bányászokról, hogy úgy gondoltam, erőt veszek magamon és megnézem. Terepjáróval mentünk a hegy gyomrába körülbelül tíz kilométerre, amiből én már az első tíz méter után úgy gondoltam, hogy eleget láttam.

Az első és legfurcsább dolog, amit meg kell szokni, ha bemegy az ember a föld alá, a sötétség. Már az első pár kilométeren sem egyszerű megszokni, ahol még viszonylag jól ki van világítva, de beljebb érve már egy kisebb fajta horrorral ér fel. A levegő egy idő után érzékelhetően fogy, és egészen nehézzé válik a légzés, konkrétan megmaradni is nehéz, pláne nem ott dolgozni nyolc, vagy akár tizenkét órát.

A félórás kaland után, a bányából kiérve én is úgy éreztem, hogy hálával tartozom az égieknek, hogy épségben kiértem és bizony nagyot nőtt a szememben minden olyan ember, aki ezt nap mint nap megcsinálja. Belegondolni is rémes, hogy milyen szörnyű lehetett azoknak a chilei bányászoknak, akik 13 évvel ezelőtt 68 napra a föld alá rekedtek. Nem véletlenül kívánnak a bányászok egymásnak jó szerencsét.