Igét hirdetett a távoli Afrikában a lelkész

Három hetet töltött Afrikában Frei Antal. Nem szafarira ment, hanem igét hirdetni. A tolnai gyülekezetvezető az Evangéliumi Barátság Egyház (Evangelical Friends Church) lelkipásztora, magyarországi elnöke és európai igazgatója. Ez az egyház harminc-harmincöt országban van jelen, főleg Ázsiában és Dél-Amerikában elterjedt. Központja az USA-ban található. Afrikában is népes gyülekezetei vannak. A magyar lelkész most (augusztus 9–31-ig) öt országban járt, keleten, a Viktória-tó környékén. Elkísérte a CoGoodwill Alapítvány két alapítója, Bálint Márta és Morvai Balázs. Ők elsősorban a szociális munkában segédkeztek. Vittek többek között ezerkétszáz szemüveget – a Magyar Afrika Társaság jóvoltából –, hisz a fekete földrész lakóinál is jelentkeznek látásproblémák, de a többség sosem jut el szemorvoshoz, optikushoz.

– Milyen arrafelé az élet? Nem veszélyes?

– Semmi atrocitás nem ért bennünket – mondja Frei Antal –, bár kétségtelen, hogy lehetett érezni itt-ott feszültséget, konfliktushelyzetet. Volt, ahol tizenöt katonai ellenőrző ponton keresztül jutottunk el a határtól a fővárosig. Persze kísérőnk, helyi lelkésztárs, mindenütt volt. Öt országban jártunk: Kenyában, Ugandában, Ruandában, Tanzániában és Burundiban, ahová kongói munkatársaink, barátaink is átjöttek. Burundiban már nyolcvannégy éve jelen van az egyházunk, s körülbelül ötvenezer tagot számlál. Életemben a legnépesebb hallgatóság előtt náluk prédikáltam, egy ezerhatszáz fős gyülekezetben. A kulturális élet is kilencven százalékban ott zajlik.

– Ez hogy értendő?

– Úgy, hogy Afrikában, főleg vidéken, nem komolyzenei koncertre meg színházba mennek az emberek, hanem összejárnak, s a gyülekezetekben igyekeznek jól érezni magukat. Énekelnek, táncolnak, együtteseket alapítanak. Az istentiszteletek is zenések, vidámak. Mondták is a kísérőim, hogy Magyarországon is így lehetne a fiatalok felé nyitni.

– Sokféle vallás van jelen?

– Igen, de megférnek békében egymás mellett. Sőt a hit, az ébredés, megbékélésre ösztönzi az ellenségeket. Ruandában olyan gyülekezeteink is vannak, ahol az egyik oldalon azok a családok ülnek, melyek tagjai kis híján kiirtották a másik oldalon ülők családjait, s a megtérés, megbocsátást eredményezett. A tuszik és a hutuk háborúskodása 1994-ben nyolcszázezer áldozatot követelt.

– Meg lehet szokni, meg lehet szeretni Afrikát?

– Harmadszor voltam kinn, az ottani vezető pásztorok is jártak már Tolnán, baráti a kapcsolatunk. A legtöbb ember közvetlen, szeretetre méltó. De minél távolabb laknak a nagyvárosoktól, annál sanyarúbb a sorsuk. Megélhetési küzdelem van, és nincs higiénia. Jártunk olyan helyen, Tanzániában, a hegyek között, ahol valószínűleg mi voltunk az első fehér emberek, akiket láttak a helyiek. Semmi kommunikáció, semmi közmű, esővizet gyűjtenek, azt isszák, és azzal főznek. Az iskolába járó gyerekek napi öt-tíz kilométert gyalogolnak. Az út iszonyú rossz: két óra alatt tettünk meg körülbelül harminc kilométert, a terepen egyébként jól mozgó kocsinkkal, mire felértünk a gyülekezethez. Kedves vendéglátóink vályogkunyhójában két napot töltöttünk. Találkoztunk persze kevésbé szimpatikus afrikaiakkal is. Kenyában elmentünk a maszájok közé. Az egyik megkérdezte, hogy hány feleségem van. Mondtam, hogy egy. Elégedetten mosolygott, hogy neki három van, és ez azt jelenti, hogy ő a gazdagabb.

– Mennyire volt sűrű a program?

– Nagyon. Levezettünk vagy hatezer kilométert, hol a jobbra tarts, hol a balra tarts szabályai szerint. Az öt ország jó néhány gyülekezetnél megfordultunk. Tartottunk körülbelül tizenöt istentiszteletet, többórásakat, több pásztorral, angol nyelvű prédikációkkal, s egyéb találkozók, megbeszélések, kórház-, iskola-, gyermekotthon- és családlátogatások is szerepeltek a programban. Mivel szerb és horvát gyülekezetekhez is járok, nekem már nem probléma angolul megszólalni, de azért tudni kell, hogy a Biblia is egy „szakkönyv”. A szaknyelv ismerete elengedhetetlen a tolmácsolásához. Ugyanaz a helyzet itt is, mint az elektrotechnikában, az orvoslásban vagy a légiközlekedésben: nem elég a hétköznapi nyelvtudás.

– Az út hozadéka?

– Minden utazás gazdagítja az embert, élményeket kínál, lelki táplálékot nyújt. Külön öröm volt számomra, hogy néhány helyen sikerült elsimítanom, gyülekezetek közötti és gyülekezeteken belüli ellentéteket. A kapcsolatunk élő, a kölcsönös látogatásokat, nem túl gyakran, de a jövőben is folytatjuk. A közel kétezer fotóból most összeállítok egy vetítéses előadást, és bemutatom azokban az iskolákban, ahol hittant tanítok.