Akár időskorban is érdemes és lehetséges új életet kezdeni

Nyugdíjaskorban is lehet új életet kezdeni, megőrizve persze minden korábbi értéket, derült ki dr. Hankovszkyné Máté Mária szavaiból. A tanárnő Vaskúton született. Azért nem telepítették ki a családját, mert édesanyját egy jóindulatú katonatiszt mint mindenórás asszonyt az állomásról családostól visszairányította, s Mária megszületett még azon a napon, amikor a sváb családoknak vonatra kellett szállniuk.

Baján érettségizett a Frankel Leó Német Nyelvű Gimnáziumban, majd Szegeden végzett 1971-ben a bölcsészkaron, magyar-német szakon.

Szegeden az egyetemen ismerkedtek meg a férjével, akivel közös jövőről álmodtak. Már ki volt tűzve az esküvőjük időpontja, amikor a dékáni hivatal falitábláján azt olvasta, hogy Szekszárdon a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző Iskola magyar-német szakos tanárt keres.

Férje, dr. Hankovszky Zsolt a szekszárdi cégbíróság nyugalmazott vezetője debreceni volt, és a megyei tanács ösztöndíjasa. Ez azt jelentette, hogy ugyanannyi évig kellett volna ott dolgoznia, ameddig az ösztöndíjat kapta. A tanárnő táviratban kérdezte meg tőle, jönne-e utána a kisvárosba. Csak a fiatalok kedvéért jegyezzük meg, hogy akkoriban nem volt még mobiltelefon és vezetékes telefon sem nagyon. Jött, pedig vissza kellett fizetnie az ösztöndíjat, viszont volt Szekszárdon az ügyészségen egy fogalmazói állás. Albérletben kezdték el a közös életüket, s akkor úgy gondolták, hogy csak ideiglenesen maradnak Szekszárdon.

Negyvennyolc év után el- vagy inkább visszaköltöznek Szegedre. Amikor a tanárnő életében először járt Szekszárdon – azelőtt csak vonatból látta a várost – elbűvölte a fasor szépsége. Második alkalommal az adott erőt, hogy az akkor még kis létszámú tantestület nagy szeretettel fogadta. Az egyetemen két nagyon különböző jellegű gyakorló gimnáziumban sajátította el a szakma alapjait. Az egyik merev és szigorú, a másik pedig bohém közeg volt. Mindkét tárgyból jeles vizsgatanítással nem feltétlenül szakmunkásképzőben képzelte el az életét, bár éppen 1971-ben vált lehetővé az ide­gennyelv oktatása a szakmunkásképzőkben. Az első pillanatban azon is megdöbbent, hogy a diákok egy részének általános iskolai eredménye alig haladta meg a kettes átlagot.

Ugyanakkor a gyerekek nagyon kedvesek, szeretetre méltóak voltak. Mint elmondta, abban az időben még megvolt a kölcsönös tisztelet a tanárok, a gyerekek és a szülők között, ami ma már mintha kiveszőben lenne. A jó csapat, a tanári közösség és a diákok miatt maradt mindvégig abban az iskolában, pedig később lett volna lehetősége váltani.

A szakközépiskolai jogot 1981-ben kapta meg az intézmény, más megyékre is kiterjedő nagy beiskolázási körzettel. Az osztályaiból sokan lettek diplomások. Élete első munkahelyéről kerek 35 év után ment nyugdíjba, s mint mondta, szép szakmai pályát futott be. Úgy fogalmazott, hogy nem haverkodós, hanem szigorú tanár volt, mert véleménye szerint a szeretet és a szigorúság jól megfér egymással. Mindezek ellenére ritkán buktatott, tanítványai nagy számban és örömmel vesznek részt a rendszeres érettségi találkozókon, és értesítik életük fontos eseményeiről.

Két gyermekük született. Zita az apja nyomdokain haladva jogot végzett. Ő lett – csak a XX. században – a kilencedik jogvégzett Hankovszky. Egy évfolyamtársához ment feleségül. Három gyermekükkel – Zita, Hanna, Sophie – Luxemburgban élnek, az Európai Unió bíróságán, illetve parlamentjénél dolgoznak.

Péter fiuk harmadikos gimnazista korában elhatározta, hogy orvos lesz, úgy is történt. Ott is maradt a szegedi klinikán, két szakvizsgával egy intenzív részleg főorvosa. A gyógyítás mellett előadásokat tart, szakmai publikációi jelennek meg.

Elhagyják, de soha el nem felejtik

A döntés a költözésről azért született meg, mert egyedül maradtak Szekszárdon. Több, náluk fiatalabb rokon és barát is váratlanul elhunyt. A „mit is tegyenek?” dilemmáját megint egy éppen adódó lehetőség döntötte el. Megláttak egy hirdetményt, hogy eladó egy lakás abban a társasházban, ahol a fiuk él. Kisebb ugyan, mint a szekszárdi, de azért majd megoldják a család elszállásolását is, ha hazajönnek látogatóba. Bár elhagyják Szekszárdot, soha el nem felejtik, hiszen minden, ami szép, ami fontos, itt történt velük. Ami viszont folytatása eddigi életüknek, az például a színházba járás. Nagy reményeket fűznek a szegedi lehetőségekhez. Évek óta hangversenybérletük van a pécsi Kodály Központba, szerintük azt a színvonalat nem lehet felülmúlni, bár nyilván a Tisza-parti városban is van zenei élet. Szeretnek olvasni, kirándulni, a tanárnő nagy rejtvényfejtő, a férje pedig ott is tagja marad a Rotary Clubnak.