Sajtótörténet: a Dátum volt az első hazai ellenzéki napilap

Nagyot változott Magyarország 1989–90-ben. A diktatórikus kötöttségek után, végre szabadon lehetett civil szervezeteket, kisvállalkozásokat, újságokat alapítani, és külföldre utazni. Az első országos terjesztésű ellenzéki napilap a Dátum volt, melynek szerkesztőségét Szekszárdon hozták létre, a Platán soron. Az újságírók többsége a Tolna Megyei Népújságtól ment át. Közülük kettőt kértünk visszaemlékezésre. A harmadik megszólaló a lap egykori jogi képviselője, a bejegyzést bonyolító ügyvéd.

V. Horváth Mária újságíró (borítóképünkön): ‒ A Dátum volt az egyetlen vidéken készült országos napilap. Az első főszerkesztő Bába Iván volt, őt Czakó Sándor követte. A Népújságtól sokan átmentünk: Takács Zsuzsi, Kapfinger András, Bálint Gyuri, Czakó Sándor, Wágner Dezső, Tamási János és én. A lap tulajdonosa és egyik jogásza a lakásunkra jött; ott kértek meg a váltásra. Először bizonytalan voltam, de egy olyan szakmai-politikai problémám adódott – egy cikkem kapcsán –, ami meghozatta a végleges döntést. Nagyon-nagyon felszabadult és boldog voltam. Megcsináltuk a mutatványszámot. Nem ment minden simán, volt machinálás a háttérben. Egyik reggelre eltűnt a hatalmas paksaméta kézirat a betördelt oldalakkal együtt. Egy nap után, furcsa módon minden előkerült.

A fasorban, a Bajcsy utcában jött létre a szerkesztőség. Bekapcsolódott a munkába még néhány pécsi és dombóvári kolléga. Fő támogatónk az akkori kisgazda párt volt. Sokat jártunk vidékre, más megyékbe is, helyszíni riportokat, interjúkat készíteni, aztán, a kor technikai adottságainak megfelelően, mechanikus írógépeken készítettük a cikkeket. Remek volt szabadon írni, szabadon mozogni, területfelosztás nem létezett, mindenki az érdeklődési körének megfelelő témát és helyszínt választhatott.

Persze a kötelező feladatokat is elláttuk: tudósítottunk az aktuális kulturális és közéleti rendezvényekről, sporteseményekről. Sok érdekes emberrel készítettem interjút a fővárosban. Írók közül például Szilvási Lajossal, Vas Istvánnal, Csoóri Sándorral és Vészi Jánossal, aki Nagy Imre lányának volt a férje. Ők is a Dátum lelkes olvasói közé tartoztak. Három hétvégén utaztam különrepülővel Moszkvába, Prágába, Berlinbe Horn Gyulával, az általa kiválasztott öt-hat újságíró között. Még külügyminiszterként járt ki tárgyalni, a szovjet csapatkivonásról. Szép, mozgalmas időszak volt, kár, hogy csak egy évig tartott. Ismereteim szerint azért szűnt meg a lap, mert a tulajdonosnak, dr. Károly Istvánnak elfogyott a pénze.

Kapfinger András fotórovat-vezető: – Tulajdonképpen meglepetésként ért, hogy indul Szekszárdon egy regionális lap, ami hamar országos kiadvánnyá avanzsált. A hírt Wágner Dezső kollégám hozta a Népújság szerkesztőségébe, aki akkoriban került a gazdaságpolitikai rovatba. Nem sokat gondolkodtam a váltáson, hiszen a Népújságnál nem kínálkozott felfutási lehetőségem, miután sem párttag, sem KISZ-tag, sem szakszervezeti tag nem voltam.

Hasonló cipőben járt Czakó Sándor kollégám, akivel egy szobában töltöttünk el hosszú-hosszú éveket. Akkoriban indult a regionális dél-dunántúli független kulturális és politikai hetilap, A Helyzet is, ahova Takács Zsuzsát invitálták. Fél év után ő is átkerült a napilap, a Dátum szerkesztőségébe, mint szociálpolitikai rovatvezető. Én az új szerkesztőségben rovatvezetői feladatokat láttam el, emellett a határon túli magyar területeken egy fotóriporteri, tudósítói hálózat kiépítését kezdtük szervezni. Többszöri megkeresés után Czakó Sándort is sikerült átcsábítani.

A Népújságnál maradt utánunk némi űr: jó tollforgatók, jó fotóriporterek hagyták ott a lapot, hogy a szabad sajtót szolgálják. Számunkra nem volt nehéz az átállás, már előtte is jól ismertük a magyar politikai ellenzéket, ráadásul egy igencsak nekünk való közegbe kerültünk, mert rendkívül színes társaság alkotta a szerkesztőséget. Többek között Földesi Dénes színházkritikus és Gadó György publicista is nekünk dolgozott. Elképzelhetetlen volt a Dátumnál, hogy valaki direkt módon a hatalom véleményét tolmácsolja.

De a hatalomnak mindenütt voltak emberei. Amikor az MSZMP utolsó kongresszusáról tudósítottam, megdöbbenve hallottam az akkori politikai vezetőtől, Grósz Károlytól, hogy arra buzdítja a tagokat: épüljenek be az újonnan alakuló pártokba. Az ilyen sztorikért nem kellett messzire menni. Utóbb kiderült, hogy a kisgazdák által delegált főszerkesztő III/III-as volt, az egyik szerkesztő és egy pécsi munkatárs pedig tartótiszt. Egy idő után finanszírozási gondok adódtak. A tulajdonos a lap megmentéséért próbálkozott külföldi befektetők bevonásával, ismereteim szerint a Chicago Tribune-nel is biztató tárgyalásokat folytatott, de végül nem járt sikerrel.

Nagy hibának tartottam, hogy a lap nyomtatása a pártállam egyik nyomdájában történt. Ez tekinthető a Dátum koporsójába bevert első szögnek. Összességében azonban rendkívül emlékezetes és hasznos volt számomra ez az időszak. Tudósíthattam Európa több országából és persze itthonról is, az akkori, forrongó eseményekről, a bősi erőmű építésétől, a prágai megmozdulásokon át, a romániai forradalomig. Csak azt kívánhatom minden újságíró kollégának, hogy legyen egy ilyen felemelő, szabad korszak az életükben.

Dr. Pálos Miklós ügyvéd: – A plurális demokrácia 1989-ben kezdett kibontakozni Magyarországon. Még működött a régi hatalmi gépezet megfigyelő és elhárító rendszere, de már megjelenhetett a többféle vélemény. A nemzetközi helyzet is kedvezően alakult. Izlandon majd Máltán találkozott Ronald Reagan, Margaret Thatcher és Mihail Gorbacsov, enyhülést, leszerelést, a hidegháború lezárását szorgalmazva. Szerencsére vérontás nélkül zajlott le a magyarországi átmenet. Szabaddá vált a sajtó, és a jó zsurnaliszták pontosan tudták, hogy mi a feladatuk: tudósítás az eseményekről és a politikai beállítottságuk szerinti véleményalkotás.

Tegyük hozzá, hogy némelyeknél a szabadság szabadosságba csapott át, szerepzavarba kerültek, és elkezdtek politikát csinálni. Ami nem az újságíró dolga. A Dátumnál dolgozók viszont tudták, hogy mi a feladatuk. Megszólaltattak olyan embereket, akik a változások vezéralakjainak számítottak, s pont emiatt a párt­állami sajtó nem biztosított nekik fórumot. Nekem főleg Takács Zsuzsa cikkei tetszettek. De sajnos nem volt elég előfizető, az anyagi források lassan kiapadtak, és 1990 közepén megszűnt a lap. Akkor már a konkurencia is erőssé vált, sok újság indult, de a Dátum elsősége, fontossága vitathatatlan.

Elindult társadalomalakító útjára

Az 1848-as tizenkét pontnak megfelelő 1989-es tizenkét pontot Cserhalmi György színművész olvasta fel március 15-én, Budapesten, a Szabadság téren. A harmadik pont így hangzott: „Szólás-, sajtó-, lelkiismereti és oktatási szabadságot. Számolják föl a hírközlés állami monopóliumát. Oszlassák föl az Állami Egyházügyi Hivatalt.” A sajtószabadság a küszöbön állt.

Az első független hetilap, a Reform, már 1988 őszétől megjelenhetett, a napilapok sorát pedig a Dátum nyitotta, 1989 tavaszán. Kígyózó sorok álltak az újságárusoknál, mindenki kíváncsi volt a friss, tiszta hangokra, melyek évtizedeken keresztül nem szólalhattak meg.

A Dátum beköszöntőjében ez volt olvasható: „Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy engedéllyel bíró, bejegyzett, független politikai napilapot fogunk indítani, valószínűleg bolond képzelgőnek hittük volna. Adomány hát ez a nap, az Isten, a sors, a történelem adománya. Lapunk elindulhat a maga társadalom­alakító útjára.” Sajnos, az új lapok jó része hamar megszűnt, finanszírozási gondok miatt.