Aki kontrollálja az evést, az úgy érzi, az életét is uralja

Amikor dr. Forgács Attila 34 esztendeje foglalkozni kezdett az evés lélektanával, magányos farkasnak számított, nem is mindenki vette komolyan érdeklődését; az idő azonban őt igazolta, és az étkezési kultúra napjaink közbeszédének egyik fő tematizálója.

Csütörtök esti előadásában szóba került egyebek mellett az elhízás és a vegetarianizmus is. Még Ádámnál és Évánál is távolabbra tekintett. Eszerint a lajhármakival ellentétben a pókmajom rosszul emésztő és válogatós élőlény, „aki” a jó táplálkozás végett lelki tulajdonságok kifejlesztésére kényszerült: kíváncsiság, keresgélési szándék, szüksége volt tér- és színlátásra, hosszabb távú memóriára, valamint magas szintű kommunikációba fogott, aminek révén kialakult az evés közösségi kerete.

Ami az ősi testképkultuszokat illeti, dr. Forgács Attila hangsúlyozta, hogy a Willendorfi Vénusz kövér nőalakja csak egy korabeli vágykép megtestesítője, hiszen a valóságban inkább az élelemhiány határozta meg a közösséget; nem sűrűn láthattak teltkarcsú nőt. A szintén közismert testes „Buddha”-figura pedig valójában nem a Buddha, csupán egy – nem túl önmegtartóztató életmódot folytató – szerzetes.

A kérdésre, hogy okolható-e a pajzsmirigy a tömeges elhízás miatt, Forgács leszögezte, hogy a pajzsmirigy-diszfunkció jól kezelhető orvosilag, következésképpen az arra való hivatkozás csak a felelősség áthárítása. Bűnbakkeresést lát az étkezésre vonatkozó különféle fóbiákban is: volt már mumus a zsír, a koleszterin, a szénhidrát, a só, manapság a glutén és a laktóz ellen folyik boszorkányüldözés. Egy ilyen dogma 5-6 évig tartja magát, hogy aztán átadja a helyét egy másiknak.

Ellopták a könyvét a könyvtárból

Forgács Attila szerint nem véletlen, hogy táplálkozási szokásaink a rendszerváltást követően váltak ennyire fontossá. A népszérűsödő vegetarianizmus egy a hóbortok közül, amelyek megadják a létbiztonság szétrobbanásával elveszett kontrollélményt. Ahhoz kell, hogy aki gyakorolja, úgy érezhesse: „igenis én irányítom az életem”. Kutatóként előítélettől mentesen, semleges szemlélőként vizsgálja tárgykörének jelenségeit, de a függőségek problematikájában személyes érintettséget is magáénak mondhat: sokáig erős dohányos volt, és a cigaretta nélküli élet a mai napig lelki kihívást jelent számára; ilyenformán átérzi a bulimiások helyzetét. Mesterének Szathmáry Lajos gasztronómust tartja, aki annak idején meghívta Chicagóba, sőt – mint dr. Forgács Attila fogalmazott – többször fiává fogadta. Megtudtuk azt is, hogy a gasztropszichológus „Az evés lélektana” című könyvét ellopták a könyvtárból – több elismerés talán nem is kell.