Pro Urbe plakettet kapott Kovács János

Hosszú út vezetett Sárpilisről – ahol 70 éve született – a pécsi Nádor szállóig, a budapesti Gundel étteremig, a visegrádi Silvanus szállodáig, ahonnan aztán ismét a megye, pontosabban Szekszárd következett. A megyeszékhelyen a Gemenc szálloda konyháját vezette hat évig. Közben számtalan elismerést, kitüntetést vehetett át, és több könyvet is írt, a legutóbbi két éve jelent meg Balázs Kovács Sándor társszerzővel közösen a Sárközről, a címe: A csíkos káposztától a pörcös pogácsán át a mundéros csukáig.

– Sárpilisen születtem parasztszülők gyermekeként, egy öcsém van, öt évvel fiatalabb nálam. Olyan közegben nevelkedtem, ahol egy kisgyermek bármelyik háznál kaphatott egy-egy szelet zsíros vagy lekváros kenyeret, de egy nyaklevest is, ha ­rossz fát tett a tűzre – mondta Kovács János, aki Sárpilis díszpolgára.

Már egészen kis gyermekként ott lábatlankodott a konyhában, ahol a dédnagymama főzte nap mint nap az ételt. Furcsa is volt egy fiúgyerektől, hogy jobban szeret a konyhában lenni, mint az udvaron játszani, de a nagyszülők ezt nem tették szóvá. A dédnagymamát a nagymama váltotta a konyhában, és a kis János bizony szóvá tette, amikor a nagymama főzött, hogy a dédi ezt nem így szokta. Ráadásul az egyik nagybátyja a fővárosban, majd Pécsen volt szállodaportás, és sokat mesélt a vendéglátásról.

Amikor eljött a pályaválasztás ideje, nem is volt kérdés, hogy merre tovább. Budapestre került a vendéglátóipari technikumba, ahol 1968-ban érettségizett, és a pécsi Nádor szállóba került gyakornoknak. Szabó Dezső konyhafőnök segítségével készült fel a szakvizsgájára. Ez olyan jól sikerült, hogy fél évig a Pannónia étteremben (a Nádor szálló része volt) helyettesítette a konyhafőnököt. Azért csak fél évig, mert innen meg a fővárosba, a Gundel étterembe hívták. Aztán következett Tihany, majd két év katonaság. Leszerelés után ajánlatot kapott az akkor nyitott új Silvanus szállodába Visegrádon. Teltek az évek, majd 1971 tavaszán Kovács Jánost Szekszárdra hívták, megnyílt ugyanis a Gemenc szálló, amelynek konyháját hét éven át vezette.

– Azért csak hét évig, mert 1978 októberében lehetőségem nyílt a Vendéglátóipari Szakközépiskolában tanítani. A szakmától sem szakadtam el soha, hiszen mindig volt olyan munkahelyem, ahol egyszerre taníthattam és szakácsként is alkothattam. A tanítás vágya menet közben jött, szerettem a fiataloknak megmutatni mindazt, amit megtapasztaltam. Elvégeztem a Vendéglátóipari Főiskola szakács-szakoktatói szakát. A kilencvenes években a „mester” címet is megkaptam.

Kovács János nemcsak főzni szeret, hanem enni is. Kedvence a paprikás csirke, saját nevelésű csirkéből. Van egy kéthektáros szőlőbirtoka tanyával Várdombon, ahol állatokat is tart. Kiskertet és gyümölcsfákat gondoz, szinte mindent megtermel, amire a családnak szüksége van. Befőz, lekvárt, dzsemet, lecsót készít. A felesége mindezért nagyon hálás.

Többször nyugdíjba is ment

– Az utolsó tíz évben többször mentem már nyugdíjba, de mindig visszahívtak dolgozni. Négy éve abbahagytam a mesterek vizsgáztatását is, ma már csak főzőversenyekre megyek el, ha hívnak zsűrizni. Szép napjaim vannak. Mindig szem előtt tartottam a mondást, hogy „aktív életed során érd el, hogy jól érezd magad a bőrödben, mert akkor később is elégedett leszel”. Minden napra szánok magamnak feladatot, teljes az életem. Csak az bánt, hogy ahogy múlnak az évek, egyre fogynak a barátok – mondja a díjazott. Ma is tagja a vendéglátó-iskola kuratóriumának, és önkéntesként dolgozik a Kék Madár Alapítvány által fenntartott Ízlelő étteremben, ahol fogyatékkal élőket foglalkoztatnak. Két gyermeke van. Lánya révén két kislány unokával büszkélkedhet, akik nagyon szeretnek a nagypapával főzőcskézni. Fia még nem házas.

Borítókép: Kovács János (jobbról) Ács Rezső polgármestertől vette át az elismerést a Város Napján