Hamisítatlan vásári kavalkád volt Szekszárdon

Hiába volt hónapok óta az első, mégsem volt nagy a most vasárnapi szekszárdi vásár. Az ok részben persze lehet az, hogy a veszélyhelyzet lazítása nem oldott ki minden féket, árusban, vevőben még mindig ott bujkál a bizonytalanság, másrészt viszont reggel egyszerűen ronda volt az idő, esett az eső.

Az egyik beengedő pontnál álló fiatal közterület-felügyelő elmondta, az árusok többsége reggel fél hatkor kezdett el kipakolni – ők is ekkor érkeztek – , ám vevőkre az első egy-két órában hiába vártak. Aztán, ahogy oszlottak a felhők, a látogatók is megérkeztek, kilenc óra körül a bejáratokhoz közelebb eső parkolóhelyeket már úgy kellet vadászni.

Elvileg kötelező volt a védőfelszerelés, azaz a maszk viselése, de sokan, a vásár területén már nem tűrték meg magukon, ami a közterületes fiatalember szerint nagy hiba. Egyúttal jó szívvel ajánlotta a kézfertőtlenítőt. Tény viszont, hogy a kereskedők talán fele, ha igazán nagy vásári naphoz hasonlítjuk, akkor harmada tért csak vissza, így sem ők, sem a vevők nem szorongtak, ahogy mondani szokás, nem kellett egymás szájába lihegni. Kisebb tumultust időnként az egymást üdvözlő ismerősök okoztak, akik végre újfent beszélgetésbe merülhettek.

Meglepőnek tűnhetett, hogy az ezer apró cikket és „mindent is” árusító korondiak nem hiányoztak az első napon. Kiderült, nem most keltek át a határon, hanem tavaly év vége óta nem hagyták el hazánkat. Nekik is jó ideje ez az első vásáruk, mégsem ők voltak a legszívélyesebbek, hanem például az az ozorai fiatalember, aki édességet kínált. Ő úgy vélte, jó vásáruk lehetett volna, ha nem szól közbe az időjárás, így viszont szerinte sok vidéki maradt távol. Azt is mondta, hogy reméli, most már minden jobbra fordul, és felszabadul a világ.

Ebbe a szabadság ígéretével kecsegtető levegőbe szeretett volna beleszippantani nem egy vevő. Közülük volt, aki elmondta, egyébként nem járnak ki rendszeresen, de most úgy gondolták, jól esne sétálni, nézelődni. Mások azzal a reménnyel érkeztek, hogy ehetnek egy jó lángost vagy pecsenyét, és nem is kellett csalódniuk. De nemcsak enni, inni lehetett, hanem például zacskót és szemeteszsákot venni, paprika palántát, epret, mezőgazdasági eszközt és élő baromfit beszerezni. Többen, akik határozott céllal jöttek, meg is kapták azt, amit akartak.

Házhoz jöttek

Bár az árusok közül nem egy alig várta már, hogy nyisson a vásár, az is kiderült, hogy a veszélyhelyzettel együtt járó gazdasági mélyrepülés nem érintett mindenkit egyformán. Egy pálfai házaspár például elmesélte, hogy már negyvennégy éve foglalkoznak állattartással. Most kizárólag libákat hoztak, de egyébként kacsájuk, csirkéjük, sőt disznóik is vannak. Maguk nevelnek minden egyes jószágot, szépek, egészségesek. A házaspárnak a veszélyhelyzet nem okozott gondot, kuncsaftjaik az elmúlt hetekben is megtalálták őket, és házhoz mentek a baromfiért. Szekszárdról, Bátáról, Tevelről, de még a Duna túloldaláról is keresték őket.

A feleség azt mondta, hogy az, aki Szekszárdra, Dunaföldvárra hajlandó elautózni harminc-negyven kilométert, annak lényegében mindegy, hogy most Pálfára utazik valamivel többet vagy ugyanannyit. Egyes vevők százával veszik a kacsát, libát, míg mások csak néhány darabot vásárolnak, és közöttük is akadnak olyanok, akik tulajdonképpen kedvtelésből tartják, szinte házi kedvencként a szárnyasokat.