Így menekült meg a megye a fenyegető helyi Trianontól

Az említett, világháborús évnek az elején a központi hatalmak – benne Ausztria-Magyarország – seregei látszólag uralták a hadszíntereket. Keleten ekkoriban kényszerítették térdre az orosz kolosszust, így minden remény megvolt arra, hogy az erők átcsoportosításával Nyugaton is kivívják a győzelmet. Ebből következően Tolna megye közvéleménye is a meglódult képzelet birodalmába utalta volna azt az állítást, hogy az esztendő végén Bátaszék – és vele együtt Alsónyék és Báta – hosszú időre szerb megszállás alá kerül. Azt meg teljességgel lehetetlennek tartotta volna mindenki, hogy Trianonban – ahol gróf Apponyi Albert, Tolna megye főispánjának érdemdús rokona tartott védőbeszédet – darabokra szaggatják a történelmi Magyarországot.

Pedig éppen ez történt, mivel a látszólagos fölény 1918 őszére valóságos vereséggé változott. Az 1918. november 13-án Belgrádban megkötött katonai egyezmény értelmében a szerb – délszláv – csapatok mélyen benyomultak Magyarország területére. Az úgynevezett demarkációs vonal átvágta Tolna megye déli részét. Miért tartottak igényt a szerbek még a tőlük viszonylag távoli Bátaszékre is? A válasz egyszerű, stratégiai okok miatt. Ugyanis megszerezték a Pécs–Baja vasútvonalat, s ennek északi csomópontját, és egyúttal a zavartalan keresztirányú közlekedés garanciáját jelentette a bátaszéki vasútállomás.

A Tolnavármegye és a Közérdek 1918. november 14-i lapszáma már igyekezett felkészíteni a megye közvéleményét a várható megszállásra. „Szekszárdon is divatba jött, hogy fontoskodó emberek teljesen légből kapott hírek terjesztésével izgatják a közönséget. Így csütörtökön reggel a szerbeknek Bátaszék községbe történt bevonulásával adtak szájról-szájra mindenféle fantasztikus híreket. Ezzel szemben a tényállás az, hogy ma délig egyetlen szerb katona sem érkezett Bátaszékre, és ha esetleg oda mint demarkácionális zónára a fegyverszüneti föltételek értelmében jönnének is szerbek, azokat a legnagyobb nyugalommal kell és lehet bevárni. (...) Valószínű ugyan, hogy Bátaszékre is várható a legközelebbi napokban egy szerb katonai delegáció, azonban ez nyugtalanságra egyáltalán nem ad okot, mert mindenütt példásan viselik magukat.”

Nem is kellett sokáig várni. A Tolnamegyei Közlöny 1918. december 15-i lapszáma közölte a tényt: „Bátaszéket megszállották a szerbek. A folyó hó 8-án d. u. 5 órakor Baja felől egy század szerb katonaság, 250 emberrel, 5 tiszttel Bátaszékre érkezett, s a községet, mint felfogásuk szerint a demarkácionális vonalba eső fontos vasúti pontot, megszállották. A nemzetőrséget lefegyverezték, s a közbiztonsági és rendőri szolgálatot a csendőrséggel együttesen látják el. A lakosság nyugodt, rendnek muszáj lenni.”

Az idegen haderő nem kevesebb mint harminckét hónapig uralta Bátaszék, valamint Alsónyék és Báta községeket. Emellett Pörböly területe is a megszállási zónába tartozott, de a mai, önálló település akkoriban még nem létezett, mivel Alsónyék belterületi lakóhelyének számított. A trianoni békediktátum 1920. június 4-i keltezésű, ám Tolna megye státuszában ez nem jelentett érdemi változást.

Pontosabban az addigi csapást – azaz déli részének kényszerű feladását – tetézte egy újabb, még rettenetesebb: az ország felosztása. Mindeközben jó ideig szó sem esett Bátaszék és térsége kiürítéséről. Sőt, a Tolna megye történetének olvasókönyve III. kötetében olvasható ismertetés szerint „a megszálló hatóságok és a velük együttműködő szervek több alkalommal is kísérletet tettek arra, hogy e községek tisztségviselői és önkormányzati szervei kimondják végleges elszakadásukat Magyarországtól és csatlakozásukat a megszállt területek új hatalmi szerveihez. A kísérlet eredménytelen maradt, minden alkalommal a magyar hazához való hűségükről nyilatkoztak.”

A szerb/délszláv haderő végül is 1921. augusztus 20-án vonult ki Tolna megye déli részéből.