Váralja jó híre és címere eljutott Európa legmagasabb pontjára is

Nem volt egyszerű feladat megküzdeni ezzel az emblematikus hegycsúccsal, de Szentes Olivér jó előre formába hozta magát. Bár Budapesten dolgozik, mint az Országos Meteorológiai Szolgálat éghajlati szakértője, hivatalosan máig váraljai lakos. A nagymányoki általános iskola, majd a bonyhádi Perczel Mór Közgazdasági Szakközépiskola elvégzése után a fővárosban, az ELTE meteorológus hallgatójaként szerzett diplomát. A természet mindig is érdekelte, bejárta Váralja környékét, a Mecsek vidékét, majd Európa számos helyszínét. Érdeklődése idővel a magasabb hegyek felé fordult.

– Néhány éve Erdélyben jártam, a Déli-Kárpátokban, azon belül a kétezer méter feletti csúcsokkal rendelkező Retyezát hegységben – kezdte sorolni kedvenc helyszíneit. – Olaszországban, a Dolomitokban már a háromezer méter feletti hegyvidékkel ismerkedtem. A múlt hónapban Svájcban, a 4164 méteres Breithornon szoktam a magasságot. Voltaképpen az itt szerzett tapasztalatok birtokában kezdtem meg, közvetlenül a Breithorn után Franciaországban a Mont Blanc expedíciót.

Ám még mielőtt elindult volna Európa – de legalábbis az Európai Unió – legmagasabb pontja felé, faluja iránti elkötelezettségétől indíttatva, felkereste Sziebert Évát, Váralja polgármesterét, és kért tőle egy települési zászlót. A község vezetője ezt nagy örömmel és sok sikert kívánva nyújtotta át.

– A Mont Blancra kétezer-háromszáz méterig fogaskerekű villamos vezet – folytatta Szentes Olivér. – Első látásra tehát nem látszik túl nehéznek a csúcs meghódítása. Az első szakasz végétől már gyalog kell tovább haladni, társammal együtt én is ezt tettem. Úgy háromezer-kétszáz méter magasságban egy gleccserhez érkeztünk. Az itt kezdődő, mintegy hatszáz méteres szint­emelkedés a maga meredeksége és kőomlásveszélye miatt már igen nehéz volt. Késő délután értünk szálláshelyünkre, egy menedékházba, ott lepihentünk. Másnap hajnalban fél kettő körül keltünk és egyórányi készülődés után nekivágtunk az utolsó szakasznak. Úgy négyezer-háromszáz méterre jutottunk fel, már láttuk a célt, amikor is teljesen váratlanul erős hófúvás csapott le ránk. Az ösvény eltűnt a szemünk elől. Nem lehetett mit tenni, vissza kellett fordulnunk, és ismét a menedékházban szállásoltuk el magunkat. Másnap ugyancsak fél háromkor indultunk a csúcs felé, ekkor az időjárás kegyes volt hozzánk, nem ütköztünk jelentősebb akadályba. Reggel hét óra körül, szikrázó napsütésben a Mont Blanc tetején álltam. Ekkor kibontottam Váralja zászlaját...

Amikor két mecseki találkozik egymással a tetőn

Kicsi a világ – szokták mondani. Ennek a mondásnak az igazságtartamát Szentes Olivér éppen a Mont Blanc csúcsára érve nyugtázhatta. Az egyik hegymászó csapat addig franciául beszélő tagja, meglátva Olivérnél Váralja zászlaját, hirtelen magyar nyelvre váltott. – Váraljai vagy? – kérdezte hitetlenkedve Szentes Olivért, aki a tényeknek megfelelően igennel válaszolt. – Én pedig pécsi vagyok – közölte a honfitárs, és a két mecseki fiatal kezet fogott egymással Európa tetején.

Bár a csúcs közelében a már említett hóvihar tombolt, azért ez nem jelenti azt, hogy Szentes Olivér ne találkozott volna a helyszínen a globális felmelegedés jeleivel. Lefelé mindössze egy napig tartott az út.

Mi várható a Mont Blanc meghódítása után? Elképzelhető, hogy Szentes Olivér pár év múlva a Himalája valamelyik bércére, akár a Mount Everest csúcsára tűzi ki Váralja zászlaját? – Nem, nem – szabadkozott. – Oda nem tervezek túrát, sőt, egyelőre máshova sem.