hősies küzdelem

2020.10.13. 11:30

A legdurvább drámába kerültem, és én játszottam a főszerepet

A megyeszékhely egyik éttermében találkoztunk először egy évvel ezelőtt Bogácsné Nagy Anitával, a 39 éves, ötgyermekes édesanyával. A legkisebb gyermeke hat, a legnagyobb 19 éves. Anita évek óta kézilabdázik, ami a csinos alakján is meglátszik, de sportnak a történetében csupán annyi szerep jutott, amikor érezte, hogy fáj az egyik karja, azt gondolta ez is csak egy sportsérülés, majd elmúlik. Nem így lett. Mellrákot állapítottak meg nála. Az azóta eltelt időben műtéten, kezeléseken is átesett. A történetét most folytatta.

Mauthner Ilona

„Már egy éve, hogy megállapították, mellrákom van – kezdte a beszámolóját Bogácsné Nagy Anita. – Beleestem egy nagyon mély és sötét szakadékba, ahol nem láttam semmit. Aztán a becsapódás után hirtelen minden kitisztult, és onnantól fogva olyan volt, mintha az egész nem is velem történne. Az ember ebben a helyzetben nem sokáig tapogatózhat a sötétben. Nekem sem volt időm arra, hogy üljek, és sajnáljam magam, amiért mindez velem történik. Az átmenet villámgyors volt. Egy pillanat alatt belecsöppentem az addigi életemből a legdurvább drámába, amelyben én játszottam a főszerepet. Az ítélet kimondatott: én lettem a rákos lány, aki körül fenekestül felfordult az élet, és akinek gyorsan kell cselekednie. Miután megkaptam a diagnózist, felültem a világ legfélelmetesebb hullámvasútjára, amelyen keserves emelkedők, és lélegzetelállító zuhanások váltogatták egymást. Ráadásul sötétben. Ezért soha nem tudod, mit hoz a következő kanyar.

Az ultrahangon tudtam meg, hogy nagy a baj, aztán vizsgálatok sorozata következett Pécsen. Majd a mellmegtartó műtétem. Ott a szövettani eredményem egy nagyon agresszív rákfajtát állapított meg, de nem továbbterjedőt. Ezért le kellett amputálni a mellem.

A kemoterápiát viszont saját magam miatt nem vállaltam. Úgy érzem engem az tett volna tönkre. Nem szerettem volna azt, hogy a gyermekeim lássák a fájdalmaimat. Úgy gondolom, ez az én döntésem, ebben senki nem dönthet helyettem. Ha egy rák a szervezetben van, azt szerintem a kemo sem tünteti el, esetleg csak megállítja egy darabig. Ha pedig áttéteim lesznek, úgy gondolom az nem a kemo elutasítása miatt lesz.

Pár napja volt az egyéves évfordulóm. Jelenleg negatív eredményeim vannak. Bécsből kapom a gyógyszereket, amiket szedek, szépen szinten tartanak. Nemrég a Pet-CT is negatív lett, amit szintén magánklinikán tudtunk intézni. Jól vagyok, de lelkileg hullámhegyek és -völgyek váltják egymást bennem. Nagyon sok függ attól, hogyan áll hozzá az ember ehhez a betegséghez. Én igyekeztem mindent úgy csinálni, mint azelőtt. Nem maradtam otthon a sebeimet nyalogatni. Dolgozom, ismét kézilabdázom, kirándulok, énekelek, bolondozok. Imádom a munkám, ott mindent elfelejtek. Sok-sok támogatást kaptam és kapok. Lelkileg, anyagilag és még sorolhatnám.

Sajnos, mivel a kemoterápiát elutasítottam, bezárultak az ajtók mögöttem. Onnantól minden felborult, és még közbejött a koronavírus-járvány is. Kerestük az onkológusokat magánrendelésben, tizenkettő orvoshoz időpontom is volt, de végül mindegyik visszamondta a kezelést. Nem jutottam előre, csak agyaltunk merre induljunk el. Majd külföld felé nézelődtünk. Bécsbe, egy kórháznak e-mailt írtam és onnan kaptam választ is.

Nagyon sok pénzbe került a műtétem, de a koronavírus-járvány miatt Bécsben mégsem tudták megcsinálni, így Pesten került sor rá egy magánklinikán. Főnökeim gyűjtést szerveztek az étteremben, ahol dolgozom. Barátok, ismeretlenek, ismerősök, vadidegen emberek utaltak és a büfénél kihelyezett kis üveg­edénybe dobták a pénzt. Az egész napi bevételt megkaptam. Nagyon sok pénz gyűlt össze. Így el tudtunk menni a Pet-Ct-re, el tudtam kezdeni a gyógyszerek szedését, meg tudtak műteni, ki tudtam fizetni a tumorvérvételeket, és nemsokára az utolsó műtétemet is meg tudják csinálni. Nagyon hálás vagyok mindenkinek aki segített. Hihetetlenek az emberek, mert ha tényleg nagy a baj, akkor ott vannak és segítenek.

Azt kérdezte, volt-e valaki a szakemberek közül, akire most is feltétel nélkül számíthatok. Igen, Pesten a műtőorvosom asszisztense az, akit bármikor hívhattam, meghallgatott, tanácsot adott. Illetve dr. Schrancz Róbert, a háziorvosom az, aki szintén próbál tanácsokkal ellátni, és az asszisztense, Mónus Zsuzsanna. Volt, hogy késő este hívtuk a dokit, aki mindig készséggel válaszolt, jött, ha kellett. Ők sokat segítenek a mai napig. Onkológusom azóta sincs, de nem is szeretném már.

Röviden ennyi. Nem könnyű a rákkal együtt élni. Minden nap ott van az ember fejében. Amikor levetkőzik és látja a hegeket, vagy amikor a kislányom jön, és kérdezi: Anya ugye nem halsz meg? Erős nő vagyok. Harcolok. Tisztában vagyok vele, hogy a rákos beteg emberek ugyanolyan sokfélék, mint bármely más embercsoport. De biztos vagyok benne, hogy az utazás különböző szakaszait is mindenki átéli, így vagy úgy.

Az én hullámvasutam a következő volt: az első fázisban jött a sokk, a gondolat, ez nem velem történik. Majd, Atyaúristen, mi lesz velem? Ezt váltotta a hitetlenkedés, talán összekeverhették a leleteket. Majd a düh, a harag, a sírás, a hisztizés, a miért pont én?-érzés, önsajnálat, végül a megnyugvás és elszántság. A „nézzük, mi a feladat, és hogyan lehet végrehajtani. Meg kell csinálni!”

Jó, ha tudod, min megy keresztül egy ember, akivel közlik, hogy rákos. De tudjátok, mit mondok nektek? Hullámvasút-hasonlat ide, pontokba szedett érzések és gondolatok oda, azt az állapotot valójában képtelenség megfelelően szavakba önteni. Azzal teszitek a legjobbat, ha az ösztöneitekre hallgattok, és hagyjátok, hogy a „dráma főszereplője” irányítson. Érezze, amit érez, és gondolja, amit gondol.”

Másokon is szeretne segíteni, ezért mondta el a történetét

Bizonyára lesz, aki meglepődik, miért mondta el Anita a betegsége történetét. Ennek csak egy oka van: szeretné felhívni minden nő figyelmét arra, hogy figyeljék magukat, ha kis fájdalmat, vagy csomót éreznek, ne legyintsenek: elmúlik, nem nagy ügy. Igenis járjanak utána. De még a jeleket sem kell megvárni, el kell járni rendszeresen vizsgálatokra, már a család, a gyerekek, a szerető férj miatt is. Anita családjában nem volt senkinek ezt megelőzően mellrákja, a fiatalasszony sokat sportolt, egészségesen élt, mégis megtörtént a baj. Hogy miért, erre persze senki sem tudja megadni a választ. A rák sajnos kegyetlen, nem válogat és nincs tekintettel senkire, alattomosan növekszik, mire észreveszik, sokszor már késő.

Borítóképen Bogácsné Nagy Anita

Ezek is érdekelhetik