Felnőttként is megtanult járni a kalapácsvetés egykori bajnoka

Szőke, mosolygós, bájos lány tekint az olvasóra a Tolnai Népújság 1996. február 22-i lapszámának 11. oldalán. Az érettségi előtt álló Kis Judit, az AC Szekszárd kiváló sportolója a női dobószámokon belül kalapácsvetésben vezette a megyei ranglistát.

Eltelt huszonkét esztendő, és ekkor történt valami. Az időközben a Pécsi Tudományegyetemen testnevelés szakon diplomát szerző, az Egyesült Államokban és Portugáliában is tanulmányokat folytató, Brazíliában szambát táncoló, a Kanári-szigeteket ölelő óceánban szörfdeszkázó lány – akinek élete volt a sport, a mozgás – magatehetetlenül feküdt kórházi ágyában.

Nyaktól lefelé nem érezte a testét, végtagjait nem tudta mozgatni. Gerincvelő-sérülés okozta kálváriájáról számos bejegyzést tett közzé a legnagyobb közösségi portálon. Ezekből az írásokból – melyekből alább a lényeget nem érintő, kisebb változtatásokkal válogatást közlünk – sok minden kiderül. Főképpen az, hogy egyetlen, öntudatlan pillanaton kívül soha nem adta fel, és elmélyült gondolatai közepette megőrizte derűjét. Belső békéje olyan cselekvő erővel párosult, ami a felépülés újabb és újabb állomásaihoz vezette el. Kis Judit ma ismét jár.

2020. december 17.: Tíz éve ilyenkor Rio de Janeiróban roptam, gondtalanul, nehéz időszakot lezárva és magam mögött hagyva. Akkor azt hittem, annál nehezebb már nem jöhet. Ma álmodom róla, hogy egyszer újra úgy járnak majd a lábaim, mint régen.

2020. szeptember 17.: Ma két éve hosszú, ijesztő és fájdalmas napot éltem végig. Állítólag a vizsgálatra hosszú órákat várva a sürgősségin már azt is mondtam, hogy én ma meghalok. Az agy töröl – pokoli fájdalmakat éltem meg, már fáradt is voltam a fokozatosan tartó lebénulás mellett. Valahogy egy részem ott meg is halt. Az önmagával elégedetlen én. Megmaradt és megerősödött a pozitív, hívő, remélő, bízó, segítő, szerető, nevető, aktív, sportoló – most egy kis időre parasportoló – én.

2019. szeptember 18.: Egy évvel ezelőtt pár óra alatt vesztettem el a teljes koordinációt a fejem és arcom kivételével egész testem felett, és váltam egy rongybabává. A testvérem és a szüleim nélkül ma sehol nem lennék. Hála a Honvéd kórház idegsebészeinek, dr. Csókay András főorvos és dr. Mózes Miklós pár órás éjszakai beugró műtéttel felszabadította a gerincvelőt a nyomás alól. (...) Egy héttel azelőtt még gerinctréningórát tartottam – azóta a sérült gerincvelővel életem gerinctréningjét vívom. Két héttel később 1-2 hónapra szörfözni indultam volna egyirányú jeggyel Faro/Sagresbe, új vizeken, új kihívásokat kerestem – végül is megkaptam...

2019. június 25.: Annak a jelentése, hogy mellkastól lefelé nem igazán érzek és a belső szerveket sem, a sürgősségin a dokinak sem nagyon ment át. Elmondtam, majd megkérdezte, csíp-e a vizelet és fáj-e a vesém, amikor megnyomkodja...

2019. december 31.: Sokan kérdezik, hányszor tettem fel a kérdést: miért pont én? Miért pont velem történt? Egyszer sem. Ezzel nem megyek semmire. Ezt kaptam – vagy érkezésem előtt ezt programoztam be magamnak. Ebből kell felállni és kihozni a legjobbat.

2019. szeptember 18.: Lilla, a belgyógyászat gyógytornásza kezdett újra visszavezetni a lábon járás rejtelmeibe. Mint a gyerekek, terpeszben, szinte kitámasztott lábakkal kezdtem közlekedni.

2020. március 17.: Sokan mondtak egy dolgot, hogy bármilyen állapotban is fekszem, nem egyedül megyek majd haza, érkezik a szerelem. Ezen jókat vidultam, nem érdekelt, csakis az, hogy minél előbb futva felejtsem el ezt az egészet. Hát, máshogy lett. Még nem futok, pedig már másfél év telt el és úgy tíz hét kellett, hogy érkezzen a szerelem.

2020. szeptember 18.: Hamarosan elhagyjuk Budapestet, és Tolnán, a szülői ház közelében, mégis kellő távolságban, a nyugalom szigetén folytatjuk a felépülést.

2020. december 16.: Ez a harmadik karácsony az új életemben. Az elsőn, 2018-ban, három hónappal a sérülés után kikészültem, mikor a szülői házban megláttam a szobámhoz vezető lépcső mellett a korlátot. Nehéz volt szembenézni a ténnyel, hogy lettek korlátaim – tudom, de el nem fogadtam, nem is akarom, mert ez visz előre. Aztán összevesztem a fél családdal, mert szerintem képes vagyok vezetni, szerintük nem. Beültem – utasokkal –, vezettem, és azóta is jól van mindenki.

2020. december 18.: Elesek – felkelek és megyek tovább. Részegnek néznek – megyek tovább. Tornázom, kiesik alólam a lábam – felkelek és csinálom tovább. Helyettünk nem haladhat senki – hátráltatni pedig ne hagyjuk magunkat!

Az élet megmutatta, hogy a három legerősebb tartópillér a hit, bizalom, szeretet

2020. szeptember 17.: Ha engem kérdeztek, azt mondom, hogy egy dolgot ne tegyetek. Ne halogassatok semmit! Feladatot, találkozót, telefonhívást, levélírást, békülést, szeretést, együtt töltött, tartalmas időt, sem elvégzendő jót vagy rosszat, még ha utóbbi púp is a hátunkon! Ne segítsetek senkinek haragudni, inkább segítsetek rendet tenni és gyűlölet nélkül élni.

Olyan sok mindent tervezünk, de nem tudhatjuk, mi van nekünk megírva, olyan hirtelen történhet valami, ami áthúzza a terveinket. Próbáljatok úgy élni, hogy ha esetleg borul a terv, akkor se kelljen bánni semmit! Ahogy egy kedves barátom mondaná: If you wanna see God laughing, make a plan. Azaz: Ha Istent szeretnéd nevetésre bírni, legyen terved. Az álmok megvalósításában ne várjatok senkire, nincs pazarolni való időnk. Amit ma megtehetsz, tedd is meg! Lépkedés közben a Jóisten és angyalai megsegítenek. Drágáim! Hinni, bízni és szeretni kell!

Borítóképünkön: Kis Judit a Kanári-szigeteken, Telde közelében, hallgatva a tenger morajlását