Kaput nyit a diáklétre ez a lap

A középiskolák diákújságjai számos érdekességet kínálnak, és nemcsak az elsődlegesen megcélzott ifjúság, hanem az idősebbek számára is. Ezt bizonyítja a Szekszárdi Garay János Gimnázium kiadványa, annak legutóbbi száma is. Az Agyalap – pontosabban AGY-A-LAP – címet viselő lap rangját jól jelzi, hogy a segítői feladatot ellátó irodalomszakos tanár is gyarapította az írások sorát, jelesül egy életinterjúval.

A második oldalon máris elénk tűnik Szirányi Péter vezércikke. A 12. osztályos tanuló rutinos újságíróhoz méltó módon, frappánsan fogalmaz, egyúttal mindennapjaink lényegi jellemzőjére is utal: „Sok munka vár ránk a ballagásig, azonban joggal remélhetjük, hogy a végzős évünk nem csak koronaév, de az itt eltöltött négy, öt, vagy hat évünk koronája is lesz.” A hatodik oldalon, a 9. osztályos Villányi Anna és Zei-Horváth Liza szerzőpáros cikkében viszont már nemcsak utalásként, hanem a maga valóságában tárul elénk a járvány, illetve az abból származó következmény. Egy garaysta diák ugyanis a vele készült beszélgetésben megosztja azon tapasztalatait, melyeket mint koronavírusos szerzett. A fiatal számára a pozitív teszt mindenekelőtt lelkileg volt megterhelő. „Mindenképpen azt gondoltam, hogy negatív leszek, és leszerveztem az egész hetemet, úgyhogy mondhattam vissza minden programot!” A tünetek, legalábbis számára, bizonyára erős szervezetének is köszönhetően, szerencsére nem bizonyultak súlyosaknak. „Én tavaly is, meg minden télen megfázom, és akkor rosszabbul szoktam lenni. Rajtam, hála égnek, gyorsabban jött ki, mint egy megfázás.”

„Minden emlék megszépül... egyszer” címmel a 9. osztályos Kenéz Bálint adta közre – több szerzőtársához hasonlóan – gólyatábori élményeit. S, hogy mit érzett legsúlyosabb próbatételnek? Nem ám a guggolást, fekvőtámaszt vagy futást! „Visszagondolva, a legkellemetlenebbnek az éjszakai ébresztők tűnnek, az kemény volt – ilyen lehetett a katonaság.”

Megismerkedtek az evezőlapát boldogabbik végével

Tavaly nyáron több mint ötven garaysta diák a Tisza mellett, Szatmárcsekén vízitáborozott. Kalandjaikról a 10. osztályos Föglein Liza Kató írt saját tapasztalatokkal is megtámogatott, érzékletes élménybeszámolót. Íme: „Végre vízre szállhattunk! Az aznapi túránk 24 km volt, ami megadta a hét kezdő hangulatát. A következő napon sajnos délig zuhogott az eső, így a sátrakba húzódtunk. A hét többi napján azonban a vadregényes Túron eveztünk. Ez már egészen más volt, mint a Tisza. Itt kőkeményen kellett evezni, figyelni, és a kormányosnak is észnél kellett lennie. Bár igyekeztünk a veszélyes helyzeteket elkerülni, borulásokból nem volt hiány.” Az olvasó betekintést nyerhet az avatási ceremóniába is: „Az utóbbin minden újoncnak át kellett esnie, a szervezők és a már gyakorlott vízi táborosok nagy örömére. Aki már a harmadik alkalommal vett részt a táborban, nagy örömmel vette kezébe az evezőlapátot, hogy ráhúzzon vele a kezdők fenekére.”

Kisebbségi sors

A jobbára negyvenen felüli garaysta öregdiákok bizonyára jól emlékeznek Németh Károly tanár úrra. A 89 éves magyar nyelv- és irodalomszakos pedagógust gimnáziumi kollégája és egykor tanítványa, Mészáros Ferenc szólaltatta meg.

Németh Károly a Felvidéken, Andódon született, de valójában Negyeden gyerekeskedett. Egészen 1947-ig, amikor a csehszlovák hatóságok, hozzátartozóival együtt, kitelepítették szülőföldjéről. „Így kerültünk mi is vagonba, azzal a különbséggel, hogy minket nem fosztottak meg a vagyonunktól, hanem lehetett vinni mindent... (...) És utána nem mehettünk haza körülbelül – mikor is voltunk, ’65-ben? – húsz évig. Na, ennyit erről, hogy hogyan kerültem én ide.” Tanári hitvallásáról ezt mondta: „Gyakran szerepelt (az iskolai ünnepségeken – a szerk.) Adytól az Üzenet egykori iskolámba, ezért elcsépeltnek tűnik. Pedig fontos gondolatok vannak benne megfogalmazva, ami az iskola legfontosabb feladatát, a tanári munka lényegét jelenti. Ezt tanultam meg az öreg tanároktól, és ezt igyekeztem továbbadni a tanítványoknak.”

Borítókép: Garaysta diákok a számos érdekességet kínáló lappal