A gyászolók utolsó útjára kísérték Kis Pál Istvánt

Az emlékbeszédek sorát Orbán György nyitotta meg. – Január 22-én, épp a magyar kultúra napján történt, hogy átléptél egy másik világba – szólította meg személyes hangon néhai barátját az előadóművész. – Szimbolikus egybeesés – mondhatnánk. De én – talán egy kicsit tőled is tanulva – nem hiszek a véletlenekben, az egybeesésekben, a puszta szimbolikusságban. Az üzenetekben hiszek. Abban, hogy a minket körülvevő létezés, a Mindenség folyton közölni akar velünk valamit. S hogy nekünk nincs más feladatunk, mint megtalálni, szívósan, makacsul kifürkészni, megfejteni a ránk bízatott üzenetet. Amely január 22-én talán ez volt: ma útnak indult közülünk valaki, aki a lehető legpontosabban tudta – mert az utolsó sejtjéig átitatódott vele – hogy miben áll, milyen jelentést hordoz valóban a kultúra fogalma.

Január 22-e óta egy egész város gyászol téged. Ilyen főhajtás csak keveseket illet meg. De neked megjár, hiszen az egyik legszekszárdibb voltál közöttünk – s most már az is leszel mindig. Mert bizonyos, igen, bizonyos, hogy amit magunkért teszünk, az velünk együtt meghal – de amit másokért és a világért, az örökké megmarad.

Hajós Éva, a szekszárdi I. Béla Gimnázium igazgatója volt kollégáját gyászolta. – Egy tanárról talán az a legpozitívabb, amit elmondhatunk, hogy maradandó nyomokat hagyott azokban, akikkel a pályáján találkozott, építően hatott rájuk − tehát jól tette a dolgát – méltatta az elhunytat. – A diploma megszerzését követően népművelőként, kultúraszervezőként kezdett dolgozni. Szekszárdra is egy népművelői állás kapcsán került a családjával, a művelődési ház vezetője lett. De dolgozott a média világában is, a szekszárdi televízió és a Szekszárdi Vasárnap munkatársaként. A fiatalokkal nagyon jól megértette magát, tanítványai értékelték tudását, közvetlen, sajátos humorú stílusát. „KisPál” tanár úrnak (a diákok így hivatkoztak rá) kivételesen jó szeme volt a tehetségígéretek felismeréséhez és a tehetség kibontakoztatásához. Személyében az előadói és az alkotóművészethez vonzódó tanulók mesterükre találtak. Kis Pál István nevelőtestületünk karizmatikus tagja lett. A diákokkal, a diákokért végzett munkáját 2007-ben I. Béla-emlékplakettel ismertük el. A tanár úr példát mutatott valamennyiünknek lokálpatriotizmusból is. Szerettük, hogy minden, amit csinált, fontos volt a számára, legyen az a tanítás, az írás, a portréfilmkészítés vagy a főzés. Adni akart, adni tudott. Hiányozni fog.

Ezt követően Bali János filmrendező, a Dunatáj Televízió alapítója idézett Mózes negyedik könyvéből, az Ároni áldásból.

Végezetül Dicső Zsolt író, költő, szerkesztő tekintett vissza arra az időszakra, amikor jómaga a tejipari vállalatnál volt gépkocsikísérő, Kis Pál István pedig saját pékségük portékáit szállította. – Egy történetet mesélek el, mert szerintem a történetek tartják életben az embereket – kezdte az irodalmár, majd így folytatta: – Hajnalonként Várdombon szoktunk találkozni. Leültünk a bolt előtt, én hoztam a tejtermékeket, ő a pékárut és reggeliztünk. Közben persze megbeszéltük a világ nagy és kis dolgait, de valahogy a költészet akkor, ott, kimaradt. Sok közös reggeli után történt pedig egy estén, hogy összefutottunk a Babits irodalmi rendezvényén. Kérdeztem tőle, hát te, hogyhogy itt? Mire ő hamiskás mosollyal válaszolta, én vagyok itt a művházigazgató.