Fülöp herceg és az elszalasztott esély

Egyszer majdnem készítettem interjút Fülöp herceggel. Úgy négy-öt méter távolságra álltam tőle. Ehhez nem kellett Londonba utaznom. Őfensége, ténylegesen nemes lélek lévén, előzékenyen maga jött helybe. Szekszárd közelében, Gemencben, a Forgó-tónál, mint a Világ Természetvédelmi Alap (WWF) tiszteletbeli elnöke szemlélte meg a visszatelepített hódokat. Ennek a látogatásnak köszönhetően született meg a leleményes elmére valló, szellemes nyelvi játékosságot is tanúsító újságcím: A hódok is hódoltak a királyi hercegnek.

De ez most mellékszál. A lényeg az, hogy akkor és ott, 1997. március 3-án a Forgó-tónál pár méterre álltam Fülöp hercegtől. Technikailag – és persze elvileg – mi sem lett volna egyszerűbb, mint a tervezett interjú kivitelezése. Ami azt illeti, nemcsak az ügy, azaz a hódok visszatelepítésének fontossága ösztökélt erre, hanem egy megfontolandó történelmi szempont is. Hiszen évtizedeken át lehetne majd mesélni, kötelező szerénységgel, az ámuló utókornak: – tudjátok, amikor én beszélgettem Fülöp herceggel...

Az angol udvari etikett tökéletes ismerőjeként azzal tisztában voltam, hogy Fülöp herceget nem illik – magyarán tilos – megszólítani. De talán, tekintettel a különleges környezetre és helyzetre, a szigorú protokoll, ha valamikor, akkor most lazítható. Teszek felé néhány lépést, felmutatom – mintegy magyarázólag – kismagnómat és megszólalok, a következőképpen: His Royal Highness – kezdem határozott, katonásan egyszerű hangon, amit Őfensége mint katonaember, bizonyára méltányol. Majd így folytatom: mi a véleménye a hódokról?

Elismerem, főleg most így utólag, hogy nem tűnik igazán eredeti kérdésnek. De az vesse rám az első követ, aki a hód visszatelepítési program kellős közepén, a világ legjelentősebb monarchiája királyi hercegének látogatásakor ennél frappánsabbat képes kieszelni.

Már előre el is gondoltam, hogy Fülöp herceg, kíséretéből a felém villanó, rosszalló tekinteteket mintegy kioltva, bátorítóan rám tekint szürkéskék szemének megnyugtató melegével, előzékenyen és méltóságteljesen biccent, majd egész mondatban válaszol: Nos (Well), a hódokról az a véleményem, hogy...

De nem így történt. Kíséretének hódprogramot levezénylő tagjai lankadatlan energiával, kitartóan, egy pillanatnyi megállás nélkül informálták a hódprogram eredményeiről, időszerű tennivalóiról, a hódokról, mint olyanokról és egyáltalán mindenről, ami a világegyetemben kapcsolódik ehhez a jellegzetes, a vízi életmódhoz kiválóan alkalmazkodó rágcsálóhoz. A fejét elegánsan, enyhén oldalra billentő Fülöp herceg pedig figyelt, határozott érdeklődést mutatott, sőt, mi több, elmélyültség tükröződött vonásain. Azután teljesen váratlanul, kísérete védőfalától övezve, ruganyos léptekkel távozott a helyszínről, talán egy közeli terepjáróhoz. Még átvillant bennem, hogy néhány szökelléssel talán elébe vághatnék és elhadarhatnám, mit is szeretnék. De ezt a tervet, tekintettel az esetleges diplomáciai bonyodalmakra – Egy magyar újságíró nem engedte útjára az állatvédelmi missziót teljesítő Fülöp herceget – A királyi ház kifejezte megütközését – rögvest el is vetettem.

Így nem készítettem tehát interjút Fülöp herceggel és most már nem is fogok soha. A hódokhoz egyébként azóta különleges viszony fűz. Ha bárhol, bármikor hallok róluk, mindig eszembe jut egy elszalasztott lehetőség.

Képünkön: Fülöp herceg (jobbra) és egy hód a Gemencben, újságírók gyűrűjében